A tizenévesek élvezettel nézik az amerikai és angol kortársaikról szóló filmeket. Ezek főhősei gyakran olyan középiskolába járnak, amelyekben kötelező az iskolai egyenruha viselése. Az utóbbi években gyakran szóba kerül Szerbiában is, hogy be kell-e vezetni-e az iskolai egyen öltözéket, vagy sem. Manapság nem iskolaköpenyről, hanem egyenruháról beszélnek.
Dél-Szerbiában van egy olyan gimnázium, a danilovgradi, amelyben a diákok nemrégiben elkezdték hordani az iskolai egyenruhát. Állítólag maguk a gimnazisták kezdeményezték ezt. Azt nyilatkozták az őket faggató újságíróknak, hogy nem az amerikai filmekből szedték az ötletet, hanem így akarják kifejezni, hogy iskolájukhoz tartoznak.
Fehér ing/ingblúz, nyakkendő és egy vékony zakószerűség. Ez nem angol szövet, a fotó szerint valami hasonló anyagból készült, mint a mi valamikori iskolaköpenyeink, csak jobb, divatosabb a szabása. A hírek szerint 2000 dinárba került, szponzorok is segítettek, a szegényebbeknek az önkormányzat fizette.
Meglepődtem, hogy a tizenévesek egyenruhába akarnak bújni, ugyanis meggyőződésem, hogy a tizenévesek idegenkednek mindenféle egyen öltözéktől, szeretik kifejezésre juttatni egyéniségüket, és ezt egyedi öltözködési stílusukkal is megteszik. Ez a kamaszok természetes reakciója mindenféle konformizmus ellen.
Nem tudom, meddig tart a dimitrovgradi gimnazisták lelkesedése az egyen öltözék iránt. Az meg egyenesen elképzelhetetlen számomra, hogy hogyan sikerült egy gimnáziumnyi tizenéves lánynak megegyezni, hogy milyen színű legyen a nyakkendő, milyen szabású a zakó. Emlékeznek még, nyolcadikos korunkban és érettségi előtt is milyen késhegyre menő harcot vívtak a lányok az osztályban a ballagóruha miatt? Ahány lány, annyi ízlés, divatstílus, és mindenki szerette volna a saját akaratát érvényesíteni.
Az sem mellékes, hogy ahány szülő, annyiféle mélységű zseb. Illúzió ugyanis azt hinni, hogy egy ing, egy nyakkendő és egy zakó megoldja a gimnazista lány vagy fiú egész évi öltözködését. Íme, egy angliai átlagos középiskolában, ahova a nem túl tehetős emberek gyerekei járnak, tanév elején mit vásároltatnak meg a szülővel, miből áll az iskolai egyenruha-csomag: két blúz, 3 sima ing, 1 nyakkendő, 1 fekete nadrág, 1 pár fekete cipő, 1 pulcsi, 1 blézer. Ez összesen kb. 200–250 fontba kerül. Lehet, hogy első olvasásra soknak tűnik, de legalább ennyi ruhadarabra szüksége van egy gyereknek, kamasznak, mert a fehér inget egyszer, maximum kétszer tudja felvenni, és az anyuka nem töltheti minden estéjét ingmosással és vasalással.
Két-három éve kísérleti jelleggel a surčini iskola elsőseinek vezették be az egyenruhát. Akkor a belgrádi városi önkormányzat elképesztő összeget költött erre, úgyhogy a városatyák valószínűleg úgy döntöttek, amikor ekkora a szülők körében a munkanélküliség, a szegénység, akkor jobb, ha ingyenes uzsonnára és ingyenes tankönyvre fordítják a város pénzét.
A mi generációnk általános iskolában még köpenyt hordott: volt, aki divatosabbat, volt, aki idétlenebbet, attól függően, hogy hol vették, hol varratták. Ha valaki kapott egy klassz blúzt, azért kigombolta azt a fránya köpenyt, hogy az iskolatársnők elsárguljanak az irigységtől.
Kilencedik és tizedik osztályban az volt a tornatanár „heppje”, hogy mindenki fehérben virítson tornaórán: fehér volt a tornacipő, a zokni, a rövid tornanadrág és a monogramos trikó is. Szegény anyáink hetente kétszer mosták a mosógépben a rögtön piszkolódó szerelést. Mi viszont, attól, hogy egyforma öltözéket hordtunk, egyáltalán nem tornáztunk jobban.
A pedagógiai középiskolában, úgy a gyakorlóiskolásoknak, mint nekünk, idősebbeknek a szobapapucs volt a kötelező viselet. A folyosói ügyeletes, a hetes írta is a mínuszokat „rendesen”, ha valaki otthon felejtette a papucsát, vagy egyszerűen csak az utolsó percben ért be a suliba és már nem volt ideje felvenni az utált lábbelit. Amikor észrevettük, hogy egyik-másik tanár sáros cipővel, csizmával járkál be a tantermekbe, akkor fellázadtunk. – Nekik miért szabad, mert felnőttek?! – kérdezgettük harciasan. Az iskola vezetősége azzal érvelt, hogy lényegesen kevesebb a tanár, mint a diák, nem hordanak be annyi sarat az iskolaépületbe, ám annyit sikerült elérnünk, hogy utána nem vették olyan szigorú vétségnek, ha a diákok közül valaki utcai cipőben ült a tanteremben.
Amikor szóba kerül az iskolaköpeny, vagy iskolai egyenruha, ennek szószólói azzal érvelnek, hogy a gazdag és a szegény családból érkező diákok között eltűnnek a különbségek, ha mindenki egyforma öltözékben feszít. Ezt nehezen hiszem el, mert hiába az egyforma nadrág/szoknya, ing, nyakkendő, azért a gyerekek, fiatalok egy pillanat alatt meg tudják állapítani, hogy társuk 2000 vagy 20 000 dináros tornacipőt visel, márkás-e a dzsekije, menő-e a mobiltelefonja, kit várnak az iskola előtt ócska Yugo kocsival és kit olyan terepjáróval, amely értéke két ház árával vetekszik. Mint ahogyan „az iskolaköpenyes világban” is mindig tudtuk, hogy ki kapott elsőként Barbie babát, Moncsicsit stb.
Vannak, akik azzal érvelnek, hogy ha egyenruhában járnak a diákok, ez nagyobb biztonságot jelent a számukra az utcán. A tizenéves útonállókat elriasztja majd az utcai verekedéstől, ha tudják, kiszemelt áldozatuk abba a középiskolába jár, amelynek az igazgatója húsz éve cselgáncsbajnok volt?
A danilovgradi gimnazisták azzal érveltek, így akarják kifejezésre juttatni, hogy iskolájukhoz tartoznak, ragaszkodnak az intézményhez, amelybe járnak. Biztos, hogy ezt az iskolához való ragaszkodást csak egyenruhával, tehát egy külsőséges megnyilvánulással lehet kifejezésre juttatni? Lehet, hogy Angliában, vagy másutt, ahol hagyománya van, igen. Ám Szerbiában mégsem kellene ilyesmivel terhelni a szülők pénztárcáját, meg az sem biztos, hogy a szponzoroktól épp iskolai egyenruhára kellene támogatást kunyerálni.
