Amama kiadta az ordrét atatának: készüljön fel a szúnyogháló felszerelésére, nehogy elkéssünk a védekezéssel, mert egy-kettő itt a tavasz.
– Mi ütött beléd, Tematild? Minek a szúnyogháló, amikor még javában tart a naptári tél, hol van még a kikelet?
– Nem a naptárt kell nézni, Tegyula, hanem az időjárást. Látod, hogy megenyhült az idő, maholnap meg fognak jelenni a veszélyes vérszopók. Állítólag vannak, akik már láttak néhány tigrisszúnyogot, és én is hallottam az este valami gyanús zümmögést. Nem akarok ágynak esni a zikavírustól.
– Szóval a zikavírusról van szó! Ne aggódj, Tematild, biztosan nem fogod megkapni – nyugtatá őt atata. – A mi vidékünket egyelőre nem érték el ezek a veszélyes kórokozókat hordozó rovarok. Legfeljebb akkor fenyegetne ilyen veszély, ha mondjuk, Brazíliába szándékoznál utazni mostanában, de nem hiszem, hogy erre futná a konyhapénzből. Különben is elmúlt már a riói karnevál, minek is mennél?
– Az én anyósom is bepánikolt a zikavírustól – jelentkeze a Zacsek –, tegnap is egy csomó szúnyogriasztóval jött haza, ráment a fél nyugdíja. A szobájában pedig nem lehetett lélegezni a füsttől!
– Jesszusom, csak nem felejtette bekapcsolva a vasalót a kedves anyósa?! – rémüldöze amama. – A múltkor így égett le a Takácsék nyári konyhája, ahol a bejárónőjük vasalt.
– Dehogy a vasaló! Indiai füstölőt vásárolt, attól telt meg füsttel a lakás. Állítólag minden rovart elűz a lakásból. Mondtam is neki: anyuka, a zikavírus elsősorban a terhes nőkre jelent kockázatot, magát hálaistennek már nem fenyegeti ilyen veszély. Mire azt válaszolta, hogy én csak ne öregítsem őt, mert az orvostudomány mai állása szerint minden lehetséges, és hatvanöt éves anyukák is vannak! Az öregek otthonában pedig él egy nyolcvanöt éves ismerőse, aki makkegészséges, igaz, semmi mást nem fogyaszt, csak joghurtot és teljes kiőrlésű kenyeret.
Az idős házaspár meghal és felkerül a mennyországba. Körülnéznek, minden csodálatos! Szent Péter kiutal nekik egy pazar villát, úszómedencével, fitneszteremmel, az étteremben roskadásig tele a svédasztal mindenféle ínyencfalattal.
– És mennyibe fog nekünk kerülni ez a sok finomság? – kérdi óvatosan a férj Szent Pétertől.
– Semmibe! A mennyország azért mennyország, mert itt minden ingyen van.
Erre az öreg lekever egy pofont a feleségének.
– Ezt most miért kaptam? – háborodik fel az öregasszony.
– Azért, mert megérdemelted! Ha nem erőlteted azt a nyavalyás diétát müzlivel meg zabkásával, már legalább öt éve itt lehetnénk!
Ámde már megint megjelentek errefelé a migránsok, pedig ők is legfeljebb csak müzlire meg zabkására számíthatnak nálunk, annyira üres a kassza.
– Nem tudom, hol találnak a szabadkaiak olyan szakácsnőt, aki ismeri az arab konyhát? – aggóda amama.
– Hogy kerülnek most ide a szabadkaiak, Tematild? – csodálkoza atata. – És minek nekik arab szakácsnő?
– Na hallod, Tegyula, nem fognak tán csevapcsicsát feltálalni a közel-keleti vendégeknek, amikor utálják a disznóhúst? Mit gondolnak majd rólunk? A finneket is hogy megszólták, hogy íztelen volt az étel. Olvastam, hogy tizenhét város verseng azért, hogy elhelyezhesse a hatezer menekültet, akiket befogadnak, és Szabadka a biztos jelöltek között van.
– El tudom képzelni, hogy mekkora versengés folyt értük! – kuncoga a Zacsek. – Egyébként már azon is felháborodott a jónép, hogy a miniszterelnök a davosi donátori konferencián úgy akarta megmutatni, hogy Szerbia mennyire szívén viseli a szír migránsok sorsát, hogy nagyvonalúan felajánlott félmillió eurót az „elveszett szíriai nemzedékek” megsegítésére. Olyan kommentárok hangzottak el, hogy jobban tenné, ha az adófizetők pénzét saját országa elveszett nemzedékének megsegítésére fordítaná, hogy ne kelljen nekik is elmenekülni az országból, mint a szíreknek. Az egyik lap pedig ankétot rendezett, és azt kérdezte az olvasóktól, hogy mit fogadnának el szívesen A. Vucsicstól: csókot, állást vagy repülőjegyet Kanadába, egy irányban?
– És mi volt az eredmény?
– Négy és fél százalék a puszit ikszelte be, gondolom a legodaadóbb női pártaktivisták, 25 százalék az állást, 70 százalék pedig Kanadát. Kár, hogy én nem szavaztam, mert akkor hetvenegy százalék lenne!
– Hát nekem nem a zsánerem a miniszterelnök, mint férfi – legyinte amama. – Akkor se kéne a puszija, ha párttag lennék.
– Nem úgy van az, zomzédasszony! – inté őt a Zacsek. – Őket köti a pártfegyelem, és ha a főbizottság úgy határoz, akkor tetszik, nem tetszik, jön a puszi. A komcsik idejében ezt úgy hívták, hogy demokratikus centralizmus, ami azt jelentette, hogy ha a komitétban az elvtársak valamit eldöntöttek, akkor azt a párttagoknak demokratikusan végre kellett hajtaniuk. Vagy repültek az állásukból.
– Szerencsére ezen már túl vagyunk – állapítá meg atata. – Ma már azért más szelek fújnak.
– Én meg azt mondom, Gyula zomzéd, hogy fújhatnak azok a szelek, de lényegében semmi se változott! Olvasom, hogy egy dél-szerbiai város polgármesterét azért akarják leváltani, mert nem ment el egy avatóünnepségre, amelyen Vucsics szónokolt. Egyik pártunkba pedig csak úgy lehet belépni, ha találsz három párttagot, aki felvételre ajánl. Nem így volt a komcsik alatt is?
Erről jutott eszébe atatának a régi vicc, de ennek semmi köze a mi világunkhoz!
A prímás elhatározza, hogy belép a pártba. El is megy a párttitkárhoz, és bejelenti szándékát.
– Aztán miért döntöttél így, Zsiga? – kérdi a párttitkár.
– Hát azért, mert rájöttem, hogy a párt jót akar nekünk, és a marxizmus a legkiválóbb eszme!
– Jól van, éppen most ülésezik a pártvezetőség, megtárgyaljuk a kérésedet. Gyere vissza egy félóra múlva.
Fél óra múlva megint megjelenik Zsiga.
– Sajnos, nem vehetünk fel.
– De miért, titkár elvtárs?
– Azért, mert annak idején, még abban az antivilágban az egyik nagy ünnepségen te húztad a talpalávalót az akkori pártvezetőknek.
Zsiga lógó orral megy haza, és elmondja a feleségének, hogy járt.
– Te szerencsétlen, miért nem tagadtad le, hogy te muzsikáltál azon az ünnepségen?
– Nem lehetett, ők is mind ott voltak.
PISTIKE, odaadó aktivista és makkegészséges ínyenc
