Ez a tél is tök unalmas! Annyi hó se esett, hogy egy rendes hólabdacsatát rendeztünk volna a suliban, a hóemberről nem is beszélve. Sehol egy igazi, belevaló hóvihar, méteres buckákkal és mínusz húsz fokokkal, ami miatt legalább egy hétre be kell szüntetni a tanítást!
Pedig már február közepe van, közeleg a tavasz, ezért van, hogy a zomzédék kandúrja egész éjjel szerenádozik a Cirmi cicánknak, amama konyhaablakában pedig kinyílott a nárcisz. Ami kész csoda, mert már tavaly is elég fonnyadt volt, amikor a fater akciósan megvette, és felköszöntötte vele amamát nőnapon.
– Én csak azért örülök az enyhe télnek, Tegyula, mert azok a szegény koszovói albán menekültek, akik elárasztották Szabadkát, nem fagynak össze a senki földjén. A szívem szakad meg, amikor látom a tévében, ahogy a síró kisbabákat viszik a csatornán át, hasig gázolva a vízben. Igazán csinálhattak volna nekik egy pallót, mibe került volna?
– Ne beszélj butaságot, Tematild! – inté őt atata. – Tudod jól, hogy illegálisan próbálják átlépni a határt, hogy bejussanak a schengeni Kánaánba. Legalább is szegény szerencsétlenek azt képzelik, hogy oda jutnak, és hogy ott tárt karokkal várják őket, és rögtön megoldódik minden gondjuk. Pedig csak a kitoloncolás vár rájuk, és mehetnek vissza a nyomorba. Az összekuporgatott pénzüket pedig elszedték az emberkereskedők.
– Csak azt nem tudom felfogni, Tegyula, hogyha már úgyis visszaküldik őket, akkor miért nem tartóztatják fel őket rögtön a koszovói határon? Mondhatnák nekik: ide figyelj, Hashim, ne menjetek sehová, kár a hercehurcáért.
– Nem érted te ezt, Tematild. Koszovó felé nincs nemzetközi határ, hanem csak úgynevezett adminisztratív átjáró. És mivel az alkotmány szerint a déli tartomány továbbra is Szerbia része, őket is szerbiai állampolgárnak tekintik, elméletileg legalább is, tehát szabadon átjöhetnek. Kapnak egy ideiglenes bumaskát, és máris utazhatnak Szabadkára.
– Lehet, hogy én tényleg olyan kukacos vagyok, ahogy hírlik – jelentkeze a Zacsek –, de valahogy az az érzésem, hogy nem is nagyon akarják feltartóztatni őket. Hadd menjenek minél többen! Úgy is annyi baj van velük, boldogítsák az uniósokat. Hátha vissza se jönnek Koszovóba.
– Hát ez az, Zacsek. Ha visszazsuppolják őket, valószínűleg nem is mennek vissza Koszovóba, hanem ide jönnek, mert szerb papírjaik vannak. Már hallani olyan aggodalmakat, hogy Dél-Szerbiában telepednek le, és egy napon követelni fogják, hogy a vidéket csatolják Koszovóhoz.
– Az is lehet, hogy pont ez volt a titkos vágyuk, amikor elindultak – okoskoda amama. – Mármint hogy idejöjjenek. Csak szégyellik bevallani, ezért tesznek egy kis kerülőt az unióban, felveszik a napidíjat, és máris érkeznek hozzánk.
– Honnan szeded ezt a marhaságot, Tematild?
– Nem marhaság, Tegyula, mert a Szelákovics belügyminiszter mondta. Azt mondta: ő nagyon büszke arra, hogy az albánok kérik a szerb papírokat, mert ezzel Szerbiát elismerik hazájuknak. Vagyis úgy gondolja, hogy az albánok megbánták az elszakadást.
Három, Németországból kitoloncolt albán beszélget a hazafelé tartó repülőn arról, hogy mihez kezdenek magukkal.
– Én úgy gondoltam, hogy Szabadkán telepedek le. Nyáron tökmagot árulok a focimeccseken, télen pedig fát fűrészelek – mondja az egyik.
– Én szerzek egy triciklit, és felcsapok fuvarosnak Belgrádban – ábrándozik a másik.
– És te, Fadilj, mit fogsz csinálni? – kérdik a harmadiktól.
– Én nyitok egy Szent Száva cukrászboltot Újvidéken.
– Az milyen?
– Kiteszem a szentképet a kirakatba, hátha akkor nem merik beverni a huligánok.
Amamát az is izgatja, hogy újabb kiadásunk lesz a háztartásban.
– Szólni kellene a gázszerelőnek, Tegyula, hogy igazítsa át a sparheltot. Tudod, hogy a gázzal nem szabad játszani!
– Miért kell ide szerelő, Tematild? Semmi baja a tűzhelynek!
– Hogyhogy miért? Nem olvastad, hogy megszűnt az orosz Déli Áramlat, és helyette jön az amerikai áramlat, a palagáz. Ahhoz kell átállítani. Remélem, az nem lesz olyan büdös és levegős, mint az eddigi!
– Hol van még az a palagáz, Tematild! Egyelőre ott tartunk, hogy az idei világgazdasági fórumon az amerikaiak tettek egy csábító ajánlatot a Vucsicsnak, hogy orosz gáz helyett vásárolják tőlük az olajpalából nyert gázt, ami most nagy divat Amerikában. Tengeri úton szállítanák a horvátországi Krk szigetig, onnan vezetékeken át jutna el Szerbiába. Úgy tűnik, hogy Vucsicsnak tetszik az ötlet, de ezt még el is kell itthon fogadtatni.
– Na, arra azért nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit szól ehhez a Tomiszláv! – kuncoga a Zacsek. – Aki annyira beleélte magát a ruszki barátságba meg abba, hogy a Putyin testvér majdnem ingyen küldi nekünk a szibériai gázt, hogy még katonai parádét is rendeztetett a tiszteletére! Most meg Amerikát emlegetik mint energetikai szövetségest. Képzelem, milyen ideges, amikor meglátja az újságok címoldalát ezzel a címmel: „Szerbia Amerika felé fordul”!
– Mit szólna, Zacsek? Nem mi mondtuk le a gázvezetéket, hanem az oroszok. Szerintem az lenne a legésszerűbb, ha az olcsóbb megoldást választanák. Aki meg továbbra is Vlagyimirt imádja, az kapcsolja le a gázt, és hallgassa dideregve az Ocsi csornijét, balalajka kísérettel.
Szergej vesz egy papagájt, és meg akarja tanítani neki hogy „Éljen Putyin!”.
Ám a papagáj okos madár, értesült az antidemokrata despota elleni tiltakozásokról, ezért folyton csak szidja az elnököt.
Mivel az uralkodó párt funkcionáriusát várja vacsorára, Szergej bedugja a makacs madarat a hűtőbe. A pártember távozása után kiengedi a papagájt, aki megszólal:
– Éljen Putyin! Csak ne küldjetek még egyszer Szibériába!
PISTIKE, kukacos cukrász és didergő demokrata
