Amamát már nem is érdekli a Szulejmán, mert a Tómó repülős sztorija sokkal izgalmasabb! Még eme tévés szappanoperában sincs annyi idegtépő fordulat, mint az elnök kis híján balul végződött vatikáni látogatásában.
– Sejtettem én, Tegyula, hogy rosszban sántikál a Zorana, mert folyton epés megjegyzéseket tesz az elnökre. De azt azért nem gondoltam, hogy az életére fog törni. Még szerencse, hogy végül is megúszták a tragédiát, és épségben földet értek a repülőjükkel.
– Hogy jut eszedbe egy ilyen ostoba összeesküvés-elmélet, Tematild? – idegeskede atata. – És egyáltalán mi köze a Mihájlovicskának ehhez a rosszul sikerült repülőúthoz?
– Nem nekem jutott eszembe, hanem az Antics Olivér elnöki tanácsosnak. Azt állítja, hogy a Zorana felelős az incidensért, amelyben veszélybe került az elnök és a vele utazó munkatársak élete. Pontosan nem értettem, hogy miért felelős, lehet, hogy ő szerezte be azt a méregerős kávét, amit a pilótának szolgáltak fel a tenger felett. Attól köhögött, és ezért löttyintette rá a műszerfalra. A múltkor nekem is elsóztak a piacon egy vacak keserű kávét, én is legszívesebben kiöntöttem volna! Szerencse, hogy nem vagyok pilóta.
– Ne kombinálgass, Tematild, mert túlteszel még az Olivér tanácsadón is. Aki különben stewardként, vagyis légikísérőként kezdte a pályáját, de mára annyira kiokosodott, hogy bölcsebbnél bölcsebb tanácsokkal látja el az elnököt. Szerinte a közlekedési miniszter asszony azért felelős, mert nem gondoskodott az elnöki különgép megfelelő műszaki állapotáról. Állítólag nem véletlenül, mert ő maga is az elnöki posztra pályázik, és nem búslakodott volna túlságosan, ha az a repülő lezuhan.
– Hát tényleg olyan tekervényes história keletkezett ebből az ügyből, mintha a világhírű krimi író, Agatha Christi találta volna ki – kuncoga a Zacsek. – Előbb drámai nyilatkozatokat olvashattunk a tanácsadóktól arról, hogy a Földközi-tenger felett leállt az egyik hajtómű, a gép zuhanni kezdett, és csak a pilóta lélekjelenlétének köszönhető, hogy megmenekültek. Zuhanás közben az utasok állítólag tíz percig röpködtek a kabinban, mintha űrhajóban lennének. Ezt állította a hirtelenszőke Sztaniszlava.
– Jesszusom, micsoda szörnyűség! – sopánkoda amama. – El tudom képzelni, amint a Tómó, a Sztaniszlava meg az Olivér súlytalanul röpköd a kabinban... A pápának vitt ajándékok meg szerteszét. Én az ő helyükben soha többet nem ülnék repülőre!
– Nem kell eltúlozni a dolgot, zomzédasszony, mert jócskán el van ez már dramatizálva így is. Kiderült, hogy a galibát nem a hajtómű hibája, hanem a pilótának felszolgált kávé okozta. Vagyis az, hogy a kifolyt kávé törölgetése közben véletlenül aktivizálták a fékszárnyat, ami hirtelen lecsökkentette a sebességet. Ez okozta a turbulenciát és a zuhanást, de a hivatalos jelentés szerint nagyon gyorsan, másodpercek alatt sikerült kiküszöbölni a hibát. A többi pedig csak mese. De hogy miért kellett kitalálni a drámai részleteket, azt sose fogom megérteni.
– Hát ezért nem lesz magából sohase elnöki tanácsadó, Zacsek – szóla atata. – Kellett valami komoly sztori, hadd aggódjanak az emberek az elnökük életéért. Hogy mekkora áldozatot hoz értük, amikor a nem éppen közkedvelt Vatikánba repül. Mégse állhattak elő ezzel a komolytalan kávéüggyel, hogy kiröhögjék őket. Csak arra nem gondoltak, hogy ilyen gyorsan kitudódik az igazság.
Jaés az utasgép pilótája észreveszi, hogy hatalmas baj van. Minden műszer elromlott, folyik az üzemanyag, vesztenek a magasságból. Nem tud úrrá lenni a problémán, ezért bemondja az utasoknak:
– Hölgyeim és uraim! Nagyon nagy baj van. Elromlott minden műszer a gépen. Meg kell kísérelnünk a kényszerleszállást, de sajnos jelen körülmények közt ez sem kecsegtet túl sok eséllyel. Kérem, készüljenek fel a legrosszabbra.
Erre egy nő felpattan, és elkiáltja magát:
– Ha már így áll a helyzet, akkor valaki utoljára éreztesse velem, hogy nő vagyok!
Erre felpattan egy férfi utas is. Kigombolja az ingét, odavágja a nőhöz.
– Nesze, cseszd meg. Vasald ki!
Ámde a mi nemzeti tanácsunkban is vannak turbulenciák, itt is volt röpködés meg lebegés a kabinban, pedig se nem volt a baj a hajtóművel, se nem löttyintette ki a kávét Hajnal Jenő pilóta. Csak a drámai részletekkel maradtak még mindig adósak.
– Remélem, Tegyula, hogy ők is szerencsésen földet érnek, mint a Tómóék – sóhajta amama. – És nem kell majd magyarázkodnom a Milica szomszédasszonynak, hogy mi történik a tanácsunkban. Annyira felnéz ránk, magyarokra, hogy csak vajkrémet meg szegedi szalámit vásárol a piacon, és az ajvárba is Erős Pistát tesz.
– Mit izgat engem a Milicáék konyhája, Tematild – idegeskede atata. – De az már annál inkább, hogy végre megnyugodjanak a kedélyek, és a tanács elkezdjen önállóan dolgozni, ne várja a kinti utasításokat. Elég baja van ennek a mi kis közösségünknek, lenne miről intézkedni, ahelyett, hogy politikai viták színhelye legyen!
– Sajnos, mi csak akkor tudunk egyetérteni, ha zuhanórepülésben vagyunk – jegyzé meg a Zacsek. – Amint egy kicsit stabilizálódik a helyzetünk, rögtön egymásnak esünk. Amikor voksolni mentem a nemzeti tanácsi választásokon, én naiv azt hittem, hogy ebben a mi kis parlamentünkben nem lesz majd politizálás, közben kiderült, hogy épp úgy marakodnak, mint a belgrádi vagy a pesti parlamentben.
Egy nemzeti tanácsi képviselő megbetegszik, és a szabadkai kórházba kerül. Másnap is még gyengélkedik, amikor táviratot kap az alábbi szöveggel:
„A tanács 30 szavazattal 3 ellenében – két tartózkodás mellett – mielőbbi teljes gyógyulást kíván önnek. Aláírás: Hajnal Jenő.”
PISTIKE, feketéző űrutas és gyengélkedő tanácsnok
