MagyarZó Pistike messéi

A Zacsek úgy lebarnult a strandon ebben a pokoli kánikulában, hogy a saját anyósa se ismerte meg! Főleg azért, mert kockás zsebkendőt tett a fejére napszúrás ellen, és az anyós közel-keleti migránsnak nézte. Rögtön elkezdte neki magyarázni, hogy merre van a magyar határ.

– Kissé vaksi a drága anyósom, de olyan hiú, hogy az utcán nem visel szemüveget – panaszkoda a zomzéd. – Nem okult a tavalyi esetből, amikor nagy szégyenben maradt a pesti Szépművészeti Múzeumban szintén a szemüveg miatt.

– Talán ott is migránsokkal találkozott? – érdeklőde amama. – Biztosan azok között is vannak művészetkedvelők.

– Dehogy! Elutasította az udvarias teremőr ajánlatát, hogy elkalauzolja a képek között. Merthogy ő nagyon is ismeri a művészetet.

– Ez például egy Van Gogh, igaz? – állt meg egy festmény előtt.

– Nem asszonyom, ez egy Goya!

– Ismerem én, csak összekevertem. De ez itt biztosan egy Rembrandt!

– Dehogy, az egy Rubens! – mondja a teremőr.

Az anyós erre teljesen pipa lett.

– De bármiben lefogadom, hogy ez az absztrakt kép itt biztosan Picasso!

– Nem asszonyom, az egy antik tükör.

De hogy járt a horgosi Juci tantink a migránsokkal! Kiment a dinnyeföldre, és a kunyhóban egy népes afgán családot talált. Éppen egy hatalmas görögdinnyéből falatoztak. A családfő szeletelte bicskával, az asszony meg osztogatta a gyerekeknek.

– Finom a dinnyém? – kérdezte tőlük. – A sárgát is kóstoltátok?

De azok csak hümmögtek. Aztán elővettek egy térképet, és kérték a Jucikát, hogy mutassa meg, hol vannak. Eljutottak-e már az unióba? Kissé csalódottan értesültek, hogy még az uniós határon innen vannak, majd barátságosan elköszöntek, és a dinnyehéjat hátrahagyva elindultak észak felé. A Jucika még pakolt is nekik két sárga dinnyét útra, hogy legyen a gyerekeknek.

– Mi lesz itt, Tegyula, ha odaátról mind visszatoloncolják ezt a rengeteg menekültet? – sopánkoda amama. – Azt mesélik, hogy a magyarok a napokban titokban háromezer migránst küldtek vissza. A szabadkai kihágási bíróságon éjjel-nappal folyik a bírságolási eljárás.

– Mi lenne, Tematild? – legyinte atata. – Majd szépen visszaküldik őket Macedóniába, ahonnan idejöttek. Hadd boldogítsák a macedónokat, ha már beengedték őket.

– Attól tartok, hogy a legtöbben mégis a nyakunkon maradnak – szóla a Zacsek, aki arról ismert, hogy néha hiányzik belőle a humánum, és egyáltalán nincs oda a menekültekért. – Sajnos, ők elszánták magukat, hogy mindenáron eljutnak az uniós Kánaánba, és addig fognak próbálkozni, amíg végül bele nem fáradnak, és akkor itt telepednek le. Akárcsak a krajinai meg a koszovói menekültek. Ha tetszik ez nekünk, ha nem, félek, hogy néhány év múlva rá se fogunk ismerni az észak-bácskai városainkra!

Ámde máshol sem rajonganak túlságosan a szegény migránsokért. Két afgán eljut valahogy Bécsbe, de mivel munkát nem találnak, elhatározzák, hogy koldulni fognak. Kimennek a Mariahilfer sztrászéra, majd este összevetik a keresetüket.

– Én kiírtam egy táblára, hogy hat gyerekem van, akik éheznek, majd vártam az alamizsnákat. Sajnos, mindössze 20 euró jött össze – panaszkodik az első.

– Én szerencsésebb voltam – dicsekszik a másik. – Kaptam vagy ezer darab tízeuróst!

– Ne mondd! És hogyan csináltad?

– Én ezt írtam a táblámra: „Szeretnék hazamenni Afganisztánba, de hiányzik még 10 euró az útiköltséghez”.

De a héten nem a migránsok miatt volt izgalom Belgrádban, hanem a szrebrenicai határozat miatt. Még a tavalyi árvíz se okozott akkora izgalmat, mint az ENSZ elé terjesztett angol deklaráció!

– Sose gondoltam volna, Tegyula, hogy az angol királynő tud szerbül – csodálkoza amama. – Lehet, hogy a Karagyorgyevics Sándortól tanult meg, aki rokona. Együtt játszhattak gyerekkorukban a Buckingham palota kertjében.

– Ne kombinálgass, Tematild! Miből gondolod, hogy II. Erzsébet tud szerbül?

– Abból, hogy a Nikolics Tómó szerbül írt neki levelet, méghozzá tyirilicával. Kíváncsi vagyok, hogy az Erzsike milyen nyelven válaszol neki.

– Ne beszélj butaságot, Tematild! – idegeskede atata. – Dehogy tud szerbül a brit uralkodónő! Ez is az elnöki kabinet balgaságai közé tartozik, hogy finoman fejezzem ki magam, hogy szerbül és ciril betűkkel leveleznek a külföldi államférfiakkal. Most is botrányt kavartak a levelükkel.

– Lehet, hogy mégse igaz a népi szólás, hogy „beszélj szerbül, hogy az egész világ megértsen”? – találgatá a Zacsek. – Hanem engem inkább az lepett meg, amit a Tómó a királynőtől kért. Hogy vonják vissza a szrebrenicai deklarációjukat, mert az sértő a szerb nemzetre. Nem értem, miért sértő valakire, aki ott se volt, hogy ott népirtás történt? Hogy Mladicsék bandája ki akarta irtani a bosnyákokat? Engem például egyáltalán nem sért, sőt nagyon is helyeslem a megállapítást.

– Nem érti maga az ilyen történelmi dolgokat meg a magas politikát, Zacsek – okítá őt atata. – Legalább két okból elfogadhatatlan Nikolicsék számára a népirtás ekképpen való megerősítése. Egyrészt sérti a nemzeti büszkeséget, mert nálunk csak a horvátoknak lehet genocid természetük. Másrészt, ha az ENSZ-ben megerősítik a népirtást, akkor az áldozatok hozzátartozóinak joguk van kárpótlásra Dodikéktól. Hát erre még a gatyájuk is rámenne!