MagyarZó Pistike messéi

Már hozzánk is beköltöztek a migránsok, szerencsére csak virtuálisan, ahogy atata szokta mondani. Mert másról se diskurálnak a zősök, mint arról, hogy hányan érkeztek Szabadkára, hányan Kanizsára, hol vertek tanyát, melyik parkban, melyik szökőkútban mossák a lábukat? És mi lesz velünk, ha a határon mindenhol felhúzzák a csirkedrótot?

– Sajnos, fel kell készülnünk az együttélésre, Tegyula – figyelmeztete amama. – Előbb-utóbb meg kell majd szoknunk őket, mint ahogy a kilencvenes években is megszoktuk az akkori menekülteket. Csak egy dologtól félek: attól, hogy megrohamozzák a falvainkat, ha megtudják, hogy milyen olcsók itt a házak. És még megérjük, hogy a Juci tantinknak afgán vagy abesszin szomszédja lesz egy tucat gyerekkel! A szomszédságában ugyanis alig néhány ezerért kínálnak egy gyönyörű falusi házat, lugassal meg konyhakerttel, mégse tudják eladni.

– Ettől nem kell félni, Tematild – nyugtatá őt atata. – Nem a mi falvaink érdeklik őket, hanem a gazdag nyugati államok, és főleg nem a fáradtságos konyhakertészet, hanem az uniós szociális segély. Egyre inkább kiderül, hogy egy hatalmas piszkos biznisz húzódik meg a háttérben, az embercsempész bandák tudatosan irányítják őket az uniós országok felé, miközben elszedik a pénzüket. Állítólag milliárdokra rúg a bandák bevétele.

– Hja, ez a következménye annak, hogy az európaiak csak a munkával törődnek, és elhanyagolják a népszaporulatot – okoskoda a Zacsek. – Éppen fordítva, mint a legtöbb közel-keleti vagy afrikai országban, ahol nem erőltetik meg magukat a melóval. Olvasom, hogy harminc év múlva a legszegényebb országokban csaknem megduplázódik a népesség, Európában azonban százmillióval csökken, és a lakosság egyharmadát a hatvan évnél idősebbek teszik ki. Mondtam is az anyósomnak, hogy ez ellen a statisztika ellen semmiféle fiatalító műtét nem segít.

– Talán kozmetikai műtétre készül a kedves anyósa? – érdeklőde amama.

– Csak készülődött, de meggondolta magát. Teljesen elvette a kedvét a barátnője esete, akin ráncfelvarrást végeztek egy előkelő pesti klinikán. Pedig még a kedvenc biedermeier festményét is el kellett adnia, hogy kifizesse a csillagászati számlát.

– Miért, mi történt a barátnővel? Nem sikerült az operáció?

– De igen, csak lett egy kisebb mellékhatása. Valahányszor elmosolyodik, a bal lába térdből fölemelkedik.

Nálunk meg a jubileumoknak szokott lenni mellékhatása, mint a Vihar hadművelet huszadik évfordulójának. Az a mellékhatás, hogy mind a két oldalon egymás bűneire emlékeznek, magukat pedig angyalnak látják.

– Úgy látszik, eme volt testvér nemzetek már sohasem akarnak megbékülni – bólogata atata. – Úgy szapulják egymást a politikusaik, mintha tegnap ért volna véget a háború, és nem húsz évvel ezelőtt. És közben azt hiszik, hogy mindenki feledékeny, és nem emlékszik az ő dicsőséges szereplésükre a háború kirobbantásában.

– Hát amilyen kukacos természetű vagyok, én még arra is emlékszem – fűzé hozzá a Zacsek –, hogyan próbáltak manipulálni a traktoros pótkocsikon érkező szerencsétlen menekültekkel. Nem engedték őket Belgrádba, hanem Koszovó és Vajdaság felé irányították őket. Hadd javítsák a lakossági összetételt. Most meg a védelmezőiknek tüntetik fel magukat.

– Azért nem fontos éppen mindenre emlékezni – óvatoskoda amama. –Inkább annak örüljünk, hogy azóta mennyire megváltoztak. Én még nem láttam ilyen rendes, vallásos elnököt, amilyen a Tómó. Templomot épít a birtokán, méghozzá a saját pénzéből ezekben a nehéz időkben! Képzelem, hogy a Dragicának hogy be kell osztania a konyhapénzt, mert azért az elnöki fizetés se lehet olyan jaj de magas.

– Remélem, méltányolják majd a hívői ájtatosságát odafönt – így a Zacsek –, és elősegítik a felvirágzásunkat. Annál is inkább, mert nemcsak az elnök épít templomot, hanem a kraljevóiak is lázasan dolgoznak egy hatalmas kereszt építésén egy közeli hegycsúcson. Harminchárom méter magas lesz, és százezer euróba fog kerülni, éjjel pedig kivilágítják, hogy fél Szerbia láthassa. Ezzel lepipálják a kragujeváciakat, akiknek csak egy 18 méter magas keresztre futotta.