Dollármilliók közé, az óceán habjai mellé születtek: egész életüket leélhették volna gondtalan fényűzésben úgy, hogy soha senki ne halljon róluk, hogy saját öröm- és kéjhajhászásukon túl az égvilágon semmit ne tegyenek. Az örökölt vagyon egy részének gyanús eredete miatt is elbújhattak volna a világ szeme elől.
De a Kennedyek Tennysont választották mottójuknak:
„Untat várni, elmúlni csiszolatlan
Rozsdállva, és nem munkában ragyogni!
Csak lenni: még nem élet. Ezer élet
Együtt se volna sok…”
Teddy az egyetlen Kennedy-fiú, aki „természetes” halállal fejezte be életét. Szombaton sötétedéskor búcsúzott tőle a család, az ország és a világ.
Egyszerűen, keresetlen szavakkal, szinte kócosan – ahogy a Kennedy klán tagjaihoz illik. Theodore McCarrick nyugalmazott bíboros jámbor, de határozott, gyengéd, de tekintélyt parancsoló hangja kísérte utolsó útjára. Ugyanaz a McCarrick atya állt az utolsó Kennedy sírjánál, a Washingtonra néző arlingtoni nemzeti temetőben, aki két hónappal korábban Szabadkát tisztelte meg látogatásával.
Újságírók tucatjai ismételgették az elmúlt napokban, hogy a Kennedy-család politikus tagjai milliók életét befolyásolták. Én csak a magam nevében beszélek: JFK meggyilkolása óta nem tudom levenni a szemem a világról. Nyolcévesen, 1963 novemberében elképedve és megrettenve fogadtam a hírt, hogy fejbe lőtték a távoli, gyerekesen tisztelt és bámult hatalom elnökét. Azt, aki egyaránt szembeszállt a keleti Gonosz Rezsimmel és a nyugati Gonosz Reakcióval. Aki nem volt hajlandó kockáztatni az atomháborút, aki a Hold meghódítására ihlette honfitársait, és aki arra intette az egyre nagyobb jólétben élő amerikaiakat, hogy “ne azt kérdezzék, mit tehet értük a haza, hanem hogy ők maguk mit tehetnek hazájukért”. Mindent tudni akartam arról, hogy miért történhet ilyen égbekiáltó gonoszság a világon. Akkor határoztam el, hogy újságíró leszek – ezeket a sorokat is Kennedy halálának köszönhetem.
Szerencsére az akkori tekintélyelvű társadalomban is volt lehetőség arra, hogy az ember kitekintsen és tanuljon. Édesapámnak 1947 óta járt a belgrádi amerikai nagykövetség szerb nyelvű sajtószemléje, egy évről évre szebb és gazdagabb folyóirat. Mire az akkori Magyar Szóban és a cirill betűs Politikában mindent elolvastam a Kennedyekről, megjött a Pregled különkiadása – igazi kincsesbányája az érdekesebbnél érdekesebb részleteknek azokban a tévé és Internet nélküli időkben.
Öt évvel később Robert Kennedyt kaszálta le a politikai türelmetlenség golyója. A kanizsai Ady Endre Általános Iskolában (igen, így hívták: nem idegen Zmajnak és nem semmitmondó Kanizsának azt az iskolát, amelyben Ady mellszobra előtt tüzeltek bennünk világmegváltó gondolatok!) a rádióhír hallatán megszakadt a tanítás: diákok és tanárok összesereglettünk az udvaron, és némán, sokan könnyes arccal bámultunk magunk elé: hogyan ismétlődhet meg egy ekkora tragédia!? Mi az a titokzatos erő, amelynek nemcsak érdeke, de hatalma is van, hogy megállítsa a szabadság és egyenlőség előrenyomulását? Aki olyanokat kaszabol le, akik értünk, kisemberekért harcolnak, ahelyett, hogy gondtalanul élveznék az életet és kiváltságaikat!?
A bámulat, az irigység, a kárörvendés és a gyűlölet miatt szinte senki sem beszélt azokról az indítékokról, amelyekből a Kennedyek táplálkoztak az elnyomottakért vívott harcukban. Ők maguk, de legalábbis őseik, akik oly csodálatosan továbbadták 9 gyermeküknek a hitet – a lelkit és a társadalmit egyaránt – saját bőrükön érezték a kiközösítést. Úgy is, mint írek az angol tengerben és úgy is, mint katolikusok a protestáns óceánban. Mindkét csoport századokig viselte Amerikában az alsóbbrendűség bélyegét. Éppen ez a kisebbségi lét – vagy annak tudatos átélése – vitte őket rá, hogy mindenféle kiközösítés meg hátrányos megkülönböztetés ellen küzdjenek.
Vannak, akik a mai napig nem hiszik a hivatalos változatot, hogy a két gyilkosság mögött magános, beteg elméjű gyilkosok álltak. Nem csoda: annyi jel utal arra, hogy sötét háttérerők tették el őket láb alól. Teddyt talán csak azért hagyták életben, mert a halálos baleset után már nem zavarta piszkos játékaikat. Ő maga viszont családja nevében is elutasította a spekulációt. Legutóbb egy nemrégi, eszmetársak körében elköltött ebéden személyesen is tanúja lehettem, amint a kérdésre, hogy „Maradt-e a lelkükben gyanú?”, elsötétülő arccal, de határozottan így válaszolt: „Mi mindannyian elfogadjuk a Warren-bizottság jelentését.”
Ismét csak Tennysonnal vallják a Kennedyek:
„Sok titok van még; és bár nem vagyunk
az az erő, mely egykor eget és
földet rázott: vagyunk, ami vagyunk –
sors és idő gyengíthetett, de hős
szívünk együtt ver s kemény hite, hogy
Küzd, keres, talál s nem hagyja magát.”
Élete két legfontosabb beszédét – az 1980-as pártkonvención saját vereségét elismerve, illetve a tavalyin Obamát a választási harcba küldve – Teddy Kennedy ugyanazzal a gondolattal fejezte be: „A munka újra indul, a remény ismét ébred és az álom él tovább.”
Punktum.
Ui.: Alfred Tennyson Ulysses c. versét Szabó Lőrinc fordította.
