Washingtontól Vlagyivosztokig, sőt még Vajdaságban is felkavarta a kedélyeket Barack Obama Nobel-békedíja. A derűlátók a reményt, a pesszimisták a közelgő merényletet, a cinikusok pedig egyenesen a semmit (vagy éppen a sűrűsödő afganisztáni háborút és az el nem ismert iraki halott százezreket) látják mögötte. Mint ahogy általában lenni szokott, nyilván senkinek sincs egészen igaza, de bizonyosan mindenki látja az igazság – vagy legalábbis a megélhető valóság – legalább egyik fontos foszlányát.
A Magyar Szó elektronikus hasábjain is élénk vita folyik arról, hogy mit érdemelnének inkább Amerika vezetői: babérkoszorút vagy börtönláncokat. Azok szerint, akik úgy gondolják, hogy a világnak nincs szüksége vezető erőre vagy akár irányt adó eszményekre, minden nagyhatalmi háború önös érdekű és elítélendő. Irakban az olaj, Afganisztánban valami más rejtett ásványi kincs (a legújabb internetes összeesküvés-elmélet tárgya) megkaparintása a fő cél, és a terrorizmus elleni háború meg a demokrácia-teremtési próbálkozások csak a lényeg elkendőzését szolgálják. Azok viszont, akik hajlandók belegondolni, hogy mennyivel nagyobb lenne a zűrzavar a világban, ha még egy ilyen Amerika sem létezne, azok arra is hajlamosak, hogy „megbocsássanak” egy-két birodalmi háborút.
Ezt a blogírót nehéz lenne az iraki háború támogatásával vádolni (ld. A Birodalom odavág c. könyvet 2004 tavaszáról: www.abirodalomodavag.info), mégis igyekszik megérteni, miért lehetetlen az, hogy Obama egyetlen kézjegyével véget vessen akár az iraki, akár az afganisztáni megszállásnak.
Nem akarok most a kőolajról meg egyébről beszélni, az sokkal alaposabb elemzést igényel. ÉsAfganisztánba nem is a „demokratizmus meggyökereztetésének” maszlagával vonult be Bush, hanem mert ott uralgott egy olyan középkori rezsim, amely otthont és „hivatalos” támogatást nyújtott az Al-Kaidának. Ugyanazok a fundamentalista önkényurak mellesleg nyilávnosan megbotoztatták a focizni vagy iskolába merészkedő kislányokat („akik” mellesleg nyilván még a szovjet megszállás alatt kukucskáltak ki először a fátyol alól, hogy utána visszazavarják őket a szovjetverő, akkortájt még Amerika által pénzelt „hazafias erők”) – hogy a kar- és egyéb levágásokról, a kivégzésekről ne is beszéljünk. Gondolom, kevés olyan olvasónk akad, aki ilyen világot vagy akár csak ilyen Afganisztánt szeretne látni. Annál is inkább, mert az ilyen világ nemcsak az egri várig jutott el, hanem asszonyaik manapság is fátyolba öltözötten járnak előkelő európai meg amerikai vendéglőkbe is – ahol senki sem bántja őket. Ha viszont a mi feleségeink-húgaink-lányaink látogatnák meg az ő hazájukat, akkor viszont nem a vendégjog érvényesül, hanem a fátyol meg a bot.
Szóval bonyolult a világ, és Obama nyilván nagyon jól tudja, hogy Afganisztánt a birodalmak temetőjének szokás nevezni – Londontól Moszkváig nagyon nagy urak foga tört bele a toprongyos-szandálos szirti seregek otromba-ostoba fanatizmusába. Obama azt is tudja, hogy roppant otthoni feladatait csak úgy tudja megvalósítani, ha az amerikai jobboldal frontszerű ellenállását valamilyen módon megtöri. Őt már az egészség-biztosítás általánossá tételének ötlete miatt is hitlernácinak meg sztálinkommunistának bélyegezték meg „hazafias” amerikai tömegek.
Gondoljunk csak bele, mennyi ideig váratna magára egy merénylet, ha az oly hőn áhított afganisztáni kivonulás után néhány héttel vagy hónappal megismétlődne egy szeptember 11-ike!? És ehhez nem is kell csúszós ideológiai síkra tévednünk: elég, ha felidézzük, hogy az amerikai elnökök esküvel fogadják, hogy megvédik az országot. Márpedig az esküszegők büntetése...
De az Egyesült Államok „békeháborúinak” átalányban történő elítélése is legalább egy pici rövidlátásra utal. Lassan unalmassá váló példák, de jusson eszünkbe Németország, Japán, Olaszország, Korea példája: az amerikai győzelem után mindez a nagy ország szövetségessé vált és valódi demokráciát fejlesztett ki. Nem mindenütt olyan egyszerű persze, de azért ezeket nem lehet szem elől téveszteni.
De ide sorolhatnánk akár Oroszországot, Vietnamot, sőt Kínát is: az egykori ellenségek ma legalábbis elfogadható partnernek számítanak. Akárcsak Szerbia, amelyet Washington bombákkal kényszerített Milošević megbuktatására, és ma ugyanaz a szerb elnök, aki oly hithű nemzetvédőként igyekszik Koszovót visszaszerezni, Ohióba zarándokol az ottani nemzeti gárda együttműködését biztosítandó.
Amerika sok hibát vétett és kíméletlen versenyt kényszerített a világra, amelyben manapság önmaga is vesztésre áll. De ne fessük az ördögöt a falra: az elefánt nem gyilkolni jár a porcelánboltba, hanem mert békében szeretne kalmárkodni a csecsebecsékkel – már ami közülük épségben megmarad.
PunkTum.
