A gazdasági sikerekről, illetve a gazdaság felélénkítésének fontosságáról gyakran esik szó ezen a politikailag is eléggé „zűrössé sikeredett” tavaszon. Közben magyaráznak dolgokat így is, meg úgy is. Sokan szeretnénk, ha a közgazdaságtan teljesen egzakt tudomány lehetne. Az elméleti közgazdászok nagy része is ezt szeretné, mert elméleti síkon sok problémára lehetne megtalálni a leghatékonyabb megoldásokat. Valóban jó lenne, ha a gazdaságról ugyanolyan elvont tudományossággal lehetne gondolkozni, mint a kémiáról vagy a fizikáról. Sokat segítene, ha letisztult matematikai módszerekkel precíz előrejelzéseket lehetne megalkotni, melyek alapján mindig pontosan ki lehetne számítani, mi a teendő. Nem lenne szükség olyan, a tudományos körökben meglehetősen rosszul hangzó módszerekre mint a megérzés vagy az intuíció. A közgazdászok pedig ezáltal önmagukat is vérbeli tudósoknak tekinthetnék.
Amennyiben a közgazdaságtan objektív módszerekkel mindig biztos válaszokat tudna adni, az lényegében jó volna a társadalomnak. A valóság azonban más. Az előrejelzések gyakran bizonyulnak tévesnek. Az ismert közgazdászok is sokszor egymásnak ellentmondó javaslatokat tesznek. Ezért történhet meg, hogy előre nem látott válságok alakulnak ki.
Hatalmas veszélyeket rejteget magában az a tény is, hogy a közgazdaságtan képlékenysége lehetőséget ad arra, hogy gyakorlatilag bármilyen érdekhez, politikai indíttatású elképzeléshez meg lehessen találni vagy kreálni a megfelelő elméletet, amit elemzéssel is alá lehet támasztani.
Megtehető ez úgy, hogy egyszerűen csak szétnézünk a „kész választékban”. De tehetjük ezt úgy is, hogy a saját, előzetes elképzeléseinket igazolandó, rakjuk össze a magunk modelljeit, ami vagy működik, vagy nem.
NEM A SZAKIKON MÚLIK?
Több kutatás és elemzés foglalkozott már annak a vizsgálatával, hogy egy nemzetgazdaság eredményessége mennyire függ az adott országban tevékenykedő elméleti szakemberek számától. Történelmi síkon szemlélődve megállapíthatjuk, hogy – mintegy kétszáz éves távlatokra visszatekintve – elég nehezen figyelhetők meg olyan összefüggések, melyek egy adott ország gazdasági felemelkedésével, az elméleti kérdésekkel foglalkozó közgazdászok eredményeivel és tevékenységével mutatna korrelációt. A múltban például az angol, amerikai vagy a japán gazdasági sikerek úgy valósultak meg, hogy nem sok neves közgazdász nevét lehet ezzel szorosabb összefüggésben említeni. Sőt! Korunk is ezt az elméletet látszik igazolni. Amíg például az ázsiai országok gazdasági sikereit szemléljük, aligha tudnánk kapásból olyan neves ázsiai közgazdászokat említeni, akik elméleteinek gyakorlati alkalmazásához köthetnénk a gazdasági eredményeket. De lehet, hogy csak nem vagyunk elég jártasak az ottani szakikat illetően?
Mindenesetre – lehet, hogy tévesen – ebből a tényből arra lehet következtetni, hogy a gazdasági növekedéshez, a jó eredményekhez nem annyira a sok jó elméleti közgazdászra, elemzőre volna szükség, hanem más tényezőkre.
AZ ÁLLAM SZEREPE
Éles, és leginkább ideológiával is alátámasztott, máig is tartó viták kezdtek kialakulni arról, milyen mértékben és milyen formában van szükség a kormányzat gazdasági szerepvállalására. A modern kori ipari társadalmakban egyébként a kormányzati kiadások „súlya” már akkora, hogy eleve átalakítja azt a környezetet, amelyben a gazdasági döntéseket meg kell hozni. Ma is vita tárgya, hogy a monetáris vagy a költségvetési politika a hatékonyabb kormányzati eszköz a gazdaság befolyásolására. Mind elfogadottabb azonban, hogy az államnak tudatos irányító szerepet kell játszani a nemzeti erőforrások hatékonyabb elosztása érdekében.
A közgazdaságtan egészen specifikus tudományág, hiszen más társadalomtudományokhoz hasonlóan specifikus kutatási és kísérletezési feltételek között kénytelen fejlődni, mint amilyenek között például természettudományok. A különbség elsősorban a gazdasági rendszerek állandóan változó jellegében rejlik.
A hagyományos értelemben vett közgazdaságtan elemzésének a tárgya azonban továbbra is a pénz maradt, a cél pedig még mindig a minél nagyobb haszonra való törekvés. Megjelent ugyanakkor az úgynevezett alternatív közgazdaságtan is, melynek vizsgálati tárgyát képezi ezen felül a természeti környezet, valamint az egyes személyek viselkedésének változása. Az „alternatívok” szempontjából a környezetvédelem és a szabad emberi személyiség számít alapértéknek, a többit pedig ennek kell alárendelni. Az alternatív közgazdaságtannak három alapvető irányzata van kialakulóban: az ökológiai gazdaságtan, az etikai gazdaságtan és a vállalkozási forradalom. Ezekről az új fogalmakról valószínűleg sokat hallunk még.
A klasszikus közgazdaságtan racionális és önző emberekben, gazdasági szereplőkben gondolkozik. Ezek a tökéletes piacon kerülnek egymással kapcsolatba, ahol az üzletkötésnek nincsenek költségei, a racionális döntéshez pedig minden szükséges információ a rendelkezésre áll. A valóság azonban nem ilyen. Ez pedig egyben azt (is) jelenti, hogy el kell fogadnunk: a gazdaság tanulmányozása és menedzselése részben tudomány, részben „művészet” marad a jövőben is.