Elfogadták a köztársasági költségvetést. Készítői szerint serkenti majd a gazdasági növekedést. A köztársasági költségvetés tervezett bevétele 1.314,5 milliárd dinár, a tervezett kiadások összege pedig 1.334,7 milliárd dinár. Az így keletkezett, pontosabban a megtervezett hiány 20,2 milliárd dinár lesz, ami a GDP 0,3 százaléka. A jövő évre tervezett gazdasági növekedés 4 százalék, és a költségvetést is ez alapján tervezték. A kormányfő és a pénzügyminiszter szerint ezzel a költségvetéssel befejeződik a közpénzek konszolidációs folyamata, és megkezdődik a fejlesztés.
Vajon ez a GDP-hez viszonyított 0,3 százalékos deficit soknak vagy kevésnek tekinthető. Nézőpont kérdése. A modern monetáris elmélet szerint minden olyan országban, ahol saját pénznem van, a költségvetési hiány csak akkor számít, ha inflációt okoz. A kormány fizethet mindenért, amire szüksége van, egyszerűen több pénzt kinyomtatva, nem kell olyan komolyan venni a költségvetési hiánycélokat.
A modern monetáris elmélet, vagy MMT dióhéjban azt állítja, hogy egy olyan kormány, amely saját pénzt bocsát ki, soha nem tud kifogyni a pénzből, így nem igazán kell amiatt aggódnia, hogy be tud-e szedni elég adót. Bizonyos teoretikusok szerint az igazán nagy baj, ha kicsi a hiány, mert azt jobban megszenvedi a gazdaság, mint azt, ha kiegyensúlyozott a büdzsé.
Az Amerikai Egyesült Államokból kiinduló nézet, a modern monetáris elmélet (Modern Monetary Theory – MMT) szerint szinte minden, amit eddig a költségvetésről, államadósságról, az adókról és úgy általában a pénzről gondolunk, teljes téveszme, de legalábbis félreértés. Első hallásra tűnik azonban csak logikusnak, hogy egy olyan kormány, amely saját fizetőeszközt bocsát ki, soha nem tud kifogyni a pénzből. A klasszikus közgazdasági felfogás szerint, ha egy kormány többet szeretne költeni, mint amennyi a rendelkezésére áll, akkor pénzt kell teremtenie. Teoretikusok azonban most azon vitáznak, hogy ezt a pénzt adókból, kötvénykibocsátásból kell-e előteremteni, vagy elég egyszerűen kinyomtatni. A közmondás szerint: Addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér! A takaró végét azonban nem a pénz mennyisége, hanem a gazdaság egészsége határozza meg. Az olyan fontos tényezők mint a rendelkezésre álló munkaerő vagy a természeti erőforrások, természetesen végesek. Ezek korlátozhatják azt, hogy mennyi pénzt nyomtathat az állam, hogy az ne vezessen inflációhoz.
HOL A HATÁR?
Amikor egy adott nemzetgazdaságban már nincs kihasználatlan kapacitás, az új pénzt már nem lehet értelmesen felhasználni, ez inflációhoz vezet. Azonban ennek a fordítottja is igaz. Ha van kihasználatlan kapacitás, nem szabad megengedni, hogy pusztán azért maradjon kihasználatlan, mert már nincs elég pénz forgalomban, hogy valaki ezt a kapacitást hatékonyan működtetni tudja. A szakértelemmel megáldott politikusok által irányított állam vezetője tudja, hogy nem nyújtózkodhat a végtelenségig. A pénznek önmagában azonban nem szabad korlátozó tényezőnek lennie. Valójában nyilván ezért nem érdekli például az Amerikai Egyesült Államok vezetőit, hogy mekkora a költségvetési hiány, illetve ezért nem rettennek el a pénznyomtatástól sem.
A klasszikus közgazdasági felfogás szerint, ha egy kormány többet szeretne költeni, mint amennyi pénzt elő tud teremteni az adókból, akkor kötvényeket kell kibocsátania, vagyis kölcsön kell kérnie a magánszektortól. Ha viszont felelőtlenül költi a pénzt, akkor egy idő után a magánszektor nem fog adni több pénzt, és egyre nagyobb kamatot kér a hiteléért. Ilyenkor kell az adott kormánynak megszorító intézkedéseket bevezetnie, az államcsőd elkerülése végett.
A SAJÁT PÉNZ ELŐNYEI
Az, hogy egy állam sok pénzt nyomhat, valójában csak az olyan államokra igaz, amelyek saját valutát bocsátanak ki, a saját valutának az árfolyama pedig szabadon mozog, nincs semmihez kötve. Ilyen például az USA kormánya és a dollár. Ez nem igaz viszont mondjuk az EU tagállamaira vagy azokra az országokra, amelyek a saját valutájuk értékét mondjuk az euró vagy a dollár értékéhez kötötték.
A modern monetáris teória szerint a hiperinfláció elkerülését az biztosítja, hogy szükség esetén a mindenkori kormány adóemelésekkel visszafogja az aggregált keresletet. A kereslet féken tartása pedig önmagában is fékezőleg hat az inflációra. Fontos megjegyezni, hogy az elmélet nem azt hangoztatja, hogy a kormányok felelőtlenül és korlátok nélkül költekezhetnek. Az elmélet azonban valószínűleg helyesen rámutat arra, hogy a költségvetési hiány és az államadósság önmagában még nem korlátozó tényező.
Kritikusai felróják a modern monetáris elméletnek, hogy az ezen alapuló gazdaságpolitika mesterségesen teremt munkahelyet. Ezért az ilyen alacsonyabb rendű netán károsabb, mint a „piaci”, vagyis természetes foglalkoztatás. Az ellentmondás onnan ered, hogy a kritikusok szerint a teljes foglalkoztatás és az erőforrások teljes kihasználása az akadálymentesen működő piacok természetes állapotának tekinthető. Azonban vitatkozni lehet azzal az állítással, hogy a piacoknak valóban természetes állapotuk-e a teljes foglalkoztatás. Az álláspontok között viszont abban nincs vita, hogy a minél teljesebb foglalkoztatás és a kapacitások kihasználása a kívánatos cél. De vajon a cél minden esetben szentesíti-e az eszközt? Ez lehet az igazi kérdés.
