Ha a világgazdaságban a protekcionizmus válna meghatározóvá, ezt mi is jócskán megéreznénk. Valójában reális és komoly veszélye van annak, hogy ismét egy zárt és darabokra hullott világba jutunk vissza, a közelmúlt eseményei azonban optimizmusra adnak okot.
A világ két meghatározó gazdasági nagyhatalma, az Egyesült Államok és Kína, úgy tűnik, megállapodásra jutott. A világsajtót a napokban bejárt hír szerint a kereskedelmi vitájukat (részben) rendező egyezség keretében Kína vállalta, hogy az eddiginél több amerikai terméket és szolgáltatást vásárol. Az Amerikai Egyesült Államok pedig bejelentette, hogy csökkenti a kínai árukra korábban kivetett vámokat. Trump azt is közzétette, hogy országa nem vezeti be a korábban kilátásba helyezett, évi 160 milliárd dollár értékű kínai termékeket sújtó, 15 százalékos pótvámot. A két ország képviselői megállapodtak abban, hogy a kínai áruk tarifafeltételein is fokozatosan enyhítenek, s az amerikai elnök bejelentette a Kínát sújtó vámtarifák lépcsőzetes eltörlését is. Trump, szokásához hűen, Twitter üzenetben tudatta, hogy „sikerült egy nagy volumenű megállapodás első részletében megegyezniük Kínával”. Az amerikai mezőgazdasági termékek kivitele mellett az energia és az ipari cikkek nagy mennyiségű exportjának biztosítottak ezáltal szabad utat.
Az enyhülés, az együttműködés, az integrációra törekvés Kína és az USA között „indult be” az év vége előtt. Trump, akiről nyilván sok minden elmondható, de az nem, hogy ne lenne üzleti érzéke, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy aláírták az új szabadkereskedelmi egyezményt az USA, Kanada és Mexikói között is.
REGIONÁLIS ÉS GLOBÁLIS EGYÜTTMŰKÖDÉS
A világgazdaság működésére ugyan tekinthetünk úgy is, mint nemzetállamok sokasága által meghatározott folyamatra. Valójában azonban azt tapasztalhatjuk, hogy mintegy negyven integrált térségben összpontosul a globális gazdaság meghatározó hányada. Ezekben él a bolygó népességének 18 százaléka, miközben ott termelik meg a globális GDP 66 százalékát. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy kevesebb mint egyötöde az emberiségnek megtermeli a javak kétharmadát. Érdekes módon ez az egyes nemzetgazdaságokon belül is így oszlik meg, de ez egy külön téma lehetne. Az is sokatmondó, hogy az innovációk 86 százaléka is az ilyen megarégiókban „keletkezik”.
Az Amerikai Egyesült Államok még mindig a világ első számú gazdasága, ha a nemzetállamokat szemléljük. Észak-Amerika tizenkét megarégiója közül a gigantikus Boston–New York–Washington-folyosó a legnagyobb. Európában az Amszterdam–Brüsszel–Antwerpen-övezet a legerősebb ilyen gazdasági térség. Hatvanmilliós lakosságával és 1500 milliárd dolláros gazdasági erejével azonban csak negyedik a világon. Kontinensünkön jelentős és meghatározó még a London–Birmingham brit megarégió, a Milánó–Róma-tengely, a Stuttgart–Frankfurt–Mannheim-nagytérség, illetve Párizs és környéke. A hozzánk közel eső Bécs–Budapest övezet, mintegy 180 milliárd dolláros évi GDP-vel valójában a kisebbek közé sorolható, akárcsak a Prága körüli régió a maga 150 milliárd dolláros évi teljesítményével. Európában jelentős még a lisszaboni, skóciai, madridi és berlini megarégió, egyenként mintegy 100 milliárdos teljesítménnyel.
A megarégió fogalmát Jean Gottmann geográfus még 1961-ben vezette be a tudományos életbe. Az említett Boston és Washington közötti feltörekvő gazdasági térséget illette ezzel az elnevezéssel, később azonban a Chicago, Detroit, Cleveland és Pittsburgh közötti területre is használni kezdték a kifejezést. Több mint száz évvel ezelőtt Oswald Spengler A Nyugat alkonya című művében is vannak azonban hasonló utalások.
A POLITIKA MINDENT FELÜLÍRHAT?
Közismert tény, hogy a gazdasággal kapcsolatos döntéseket is gyakran a politikusok hozzák meg. A piacok működését lehet is és kell is szabályozni, de felülírni nem lehet. A jövőben jó eséllyel azok a politikusok lesznek sikeresek, akik képesek lesznek régióban gondolkodni. Az általuk képviselt térséget – legyen az ország, szövetség vagy valamilyen unió – képesek kell hogy legyenek hatékony módon integrálni a régió gazdasági „vérkeringésébe”.
Nagy előrelépés lenne a világgazdaság egészére nézve is, ha az EU és Oroszország, illetve az USA és Oroszország viszonyában javulás következne. Az Európai Unió 2014 márciusa óta több lépésben korlátozó intézkedéseket vezetett be Oroszországgal szemben. A hivatalos indoklás szerint az intézkedésekre a Krím jogellenes annektálására és Ukrajna szándékos destabilizációjára válaszul került sor. Valójában azonban az a helyzet, hogy Európa és Oroszország kapcsolatát csak a nyilvánosság előtt uralják viták, miközben a nyugati államok a háttérben, sok esetben szoros kereskedelmi együttműködést alakítottak ki Moszkvával. Országunk is intenzív gazdasági kapcsolatokat folytat az Orosz Föderációval, amit az EU egyes tisztségviselői időnként fel is rónak, és arra figyelmeztetnek, hogy össze kellene hangolni a külpolitikánkat, azon belül a Moszkvához fűződő viszonyunkat az uniós álláspontokkal. Valójában azonban nyilván nem ez a fő oka annak, hogy a csatlakozási folyamat ennyire elhúzódik.
