„– Te nem hiszel annak a kilenc fogorvosnak, anyu? – kérdeztem, kezemben a reklámokból ismert, csillogó dobozú, kilenc különböző hatással rendelkező fogkrémmel. – Pedig valójában a fogorvosok is tudósok...
– Tudod, fiam, vannak jó tudósok, és vannak gonosz tudósok. Nos, ezeket a fogkrémeket itt gonosz tudósok készítik – mutatott a kezemben levő dobozra. – Ezt pedig itt a jó tudósok. – Ekkor közelebb hajolt, és súgva folytatta. – A gonosz tudósok azt akarják elérni, hogy ne gondolkozz, hogy ne legyen fantáziád, képzelőerőd, és ne akarj rájönni dolgokra. A jó tudósok azonban semmi ilyet nem akarnak, csak hogy szép, egészséges fogaid legyenek.
– És miért akarnának ilyet a gonosz tudósok? – kérdeztem elképedve.
Anyu balra majd jobbra nézett, és miután megbizonyosodott róla, hogy senki sem figyel minket, súgva folytatta.
– Azért, mert a főnökük azt akarja elérni, hogy a föld minden embere az ő szolgája legyen. A szolgák pedig csak akkor teljesítenek jól, ha nem gondolkodnak.”
Samu nem átlagos ötödikes. Még 2032-ben sem (amikor a történetünk játszódik). Kapásból sorolja a Jupiter holdjait, tisztában van Sartre egzisztencializmusával, az ókori Egyiptom mitológiájával és atlantiszi eredetű tudományával, a ’90-es évek rockzenéjével – és folytathatnánk a sort. Valódi kis polihisztor, egy zseni rezdüléseit mutatja, és egyetlen dolog van, amit csupán sejt, a felnőttek világának hatásmechanizmusát... De folyamatosan kérdez – ergo: tovább okul –, nem nyugszik bele a felnőtt társadalom készen tálalt válaszaiba. Barátjával, Spenóttal összeesküvést sző az új magyartanárnő ellen, annak ósdi tanítási elvei okán; megpróbálja kideríteni, kiben reinkarnálódott nagyanyja, aki még az ő születése előtt a Tiszába veszett, és akinek még életében kinyílt a harmadik szeme, így megfejtette a halhatatlanságot; lassanként feltárja Kanizsa rejtett földalatti labirintusát... mindeközben még arra is jut ideje, hogy szülei viselt dolgainak utánanézzen. Akik közül az apa költő, titkosügynök, dimenzióutazó és egy nosztalgiabár tulajdonosa, az anya pedig annyira rejtélyes személyiség, hogy tulajdonképpen alig sejthető, mi is a foglalkozása.
Tékiss új regénye talán nem olyan kompakt, mint az előző Tükörtestvér: ahhoz túlságosan több felé tart, noha egyetlen szálon fut – mindazonáltal ezek a szálak végül szépen egymásba fonódnak, és maradéktalanul kielégítik az olvasó végig fenntartott kíváncsiságát. Mindenképpen előrelépést jelent hát a szerző alig megkezdett életművében. A regény eszköztára mellett filmszerű megoldásokkal is variál, elsősorban a hátralapoztatással: „bővített lábjegyzeteknek” tekinthetőek azok a néhány oldalas részek, melyek hasonló közbeszúrások, mint amikor a filmekben szeretnének megmutatni valami múltbeli eseménysort, mely magyarázattal szolgál egy-egy jelensíkú történésre (ami viszont a mű tempóját illeti, az sokkal inkább Tarkovszkij, mint Tarantino).
A könyv főhőse tulajdonképpen egy lázadó kis bölcs, akinek számos ehhez hasonló gondolata van: „A gyerekek kegyetlensége azért veszélyes, mert tudatlanságból ered. Brutalitásuk azért olyan megindító, mert nem a harag, csupán a kíváncsiság szüli.” Gondos aprólékossággal megírt nagyprózájában Tékiss alig burkolt társadalomkritikát gyakorol: a család, az iskola, az intézményesített tudomány etc. iránt. Világunknak szinte egyetlen szegmense sem kerüli el figyelmét – és hogy mindezt a közeli jövőbe helyezi, az csak (apró) részben történik azért, hogy ifjúsági sci-fi-t írjon (nem is sorolnám ebbe a műfajba a regényt), sokkal inkább azért, hogy felhívja rá a figyelmet, társadalmunk nem tanul a hibáiból az idő múltával (csak egyre gusztusosabban tálalja „vívmányait”), és talán csupán akkor mászhatunk ki a pácból, ha lassan felnő egy generáció, melynek minden tagja „samukból” fog állani.
Műfaj. Ecóba oltott ifjúsági regény? – teszem fel a kérdést még a kötet legelején. Aztán jóval utóbb hozzáteszem: ja, és Pelevin. Ami az említett szerzőket illeti, csakugyan felsejlik A Foucault-inga és A rettenet sisakja, de a filmek közül is az eXistenZ vagy a Mátrix teszem azt, de nem áll a regény túl messze A Pál utcai fiúktól sem... no de hadd ne soroljam fel a számos irodalmi és filmművészeti utalást, ami csak nekem szemet szúrt olvasás közben. Ami meg az „ifjúsági”-t illeti? Attól (is) jó ez a mű, hogy szinte minden korosztály számára élvezetes lehet – mondjuk a felsős elemistákétól kezdve –, fontos, hogy befogadója eléggé nyitott legyen a „furcsaságokra”, és ne legyen rest olvasás közben „megmozgatni a kerekeket” (hogy ne hagyja agyát elsorvadni, ahogyan Samu is teszi; mert ha elfogadod a készen tálalt „földi édent”, akkor a következőképpen jársz: „Le kell nyelned minden szart, ha boldog akarsz maradni! Ne kérdezz! Ne várj! Ne remélj! Csak nyeld le! Tarts ki! Lélegezz!”). Innen kezdve időről időre elővehető, újra és egyre mélyebb rétegeiben felfedezhető.
Hogy mi az, amit ez a Samu gyerek sejt, az maradjon meglepetés. Amit viszont mi, olvasók megsejthetünk, az az, hogy tulajdonképpen minden „emberpalánta” zseni a maga módján – csak a felnőttek legtöbbször „elfelejtik, hogy a gyerekek valójában sokkal ügyesebben kezelik a dolgokat, mint a nagyok” –, és a mi felelősségünk, hogy ne szegjük szárnyait idő előtt, hanem hagyjuk szépen szárba szökkenni, kibontakozni. Egy élhetőbb jövőbeli társadalom létrejöttének érdekében.
