Legutoljára – egyszersmind legelső alkalommal is – Burroughs Meztelen ebédének olvasása közben kapott el a pánikroham Zenta és Szabadka között a sínbuszon 1998. fülledt nyarán. Úgy éreztem, csak akkor menekülhetek meg a rám nehezedő pokoli multiverzum sokszoros kínhalál-ígéretétől, ha a kötet lapjait mind kitépem, felgyújtom, meghempergek a lángok között, a velem utazó mutáns nikkelangyalokat, szellemi nyomorék farkasembereket és torz szirénmanökeneket egytől egyig rituálisan kivégzem, végül a kitolt szemgolyójú masinisztát arra kényszerítem, hogy hajtsa át rajtam a sínbuszt oda és vissza, rengetegszer, mindaddig, míg porrá nem őröl, és lángoló szellemvalóm nem teleportál a legközelebbi élhető légterű tündegalaxisok origójába. Nos, ez a régi élmény alig közelíti meg vadságában Jódal Kálmán legújabb kötetének, a Die Liebének végigolvasását…
Tréfálok, persze, viszont szerettem volna cseppet érzékeltetni a kötet dimenzióit; ugyanakkor a burroughsi pánik nem vicc, ahogyan az sem, hogy a Jódal-kötet cirka harmadánál is tényleg volt egy légszomjjal, gyomorgörccsel megfűszerezett estém, muszáj volt letennem a könyvet, amennyiben nem akartam elájulni – mégis nehezemre esett. Ez a másik dimenzió. Hogy lebilincsel. Ismerek jó néhány markánsan egyedi stílusú írót, de nem tudom, van-e még közöttük annyira összetéveszthetetlen, mint a mi újvidéki novellistánk. Az általa felépített gigászi galaxist csupa-csupa olyan lények népesítik be, melyeket Jódal filmekből, irodalomból, zenéből, művészetből és mitológiából kölcsönöz, ám sajátos karakterisztikákkal ruházza fel, és a legfurcsább szituációkban szerepelteti őket, amitől (anti)történetei gyomrot marcangolóan elborzasztóak, és sokszor hisztérikusan kacagtatóak is egy időben.
A hatás döbbenetes. Ám mostanáig eljutottunk oda, az 1994-es Bakancs és fal, valamint a 2010-es Agressiva után, hogy a Die Liebe jóval többet nyújt puszta elborzasztásnál és megdöbbentésnél. Korrajzként – persze sajátos „szemüvegen” keresztül láttatott korrajzként – az előző két kötet is kitűnően működött, ez kétségtelen, viszont időnként – számomra báris úgy tűnt – túlsúlyba került az öncélú brutalitás és káosz, ami nálam az élvezhetőség rovására ment, s míg az Agressiva felén túl járva is úgy gondoltam, felveszem a kedvenc könyveim listájára, a legvégére már nem borzasztott, nem sokkolt, nem is kacagtatott – egyszerűen lefárasztott. A Die Liebe esetében ez fel sem merült. (Fontos megjegyezni, hogy nem csupán Jódal arányérzéke fejlődött, hanem magam is megtanultam helyesen adagolni – Jódalt! A pánikrohamos este is erre figyelmeztethetett: mindent csak mértékkel. (És persze egyébként is rossz napom volt – olyankor meg lizergsavat, ürmöspálinkát, Jódalt NE!))
Á propos arányérzék! A szerző „egyperceseivel” ezúttal sem nagyon tudok mit kezdeni, feltéve, ha többet akarnak bizarr hangulatfestésnél, gyomorszájon ütésnél – ami ezen a szinten már nem kevés, sőt, sok(k)! –, viszont ebben a kötetben mintha kevesebb lenne belőlük, hogy átadják a helyüket a hosszabb lélegzetű, remekbe szabott, olykor már-már klasszikusnak nevezhető novelláknak – Úr isten!! Mint amikor a Motörhead megírta a Love Me Forever-t! –, amiért magam igencsak hálás vagyok. Mert rendben a robotszex és angyalbelezés, viszont abból ez utóbbiakban is akad jócskán, viszont ezen túl még – uram bocsá’ – történet is van, ami úgy jön a cyberhorrorra, mint olvasztott cukor és hideg víz az abszintra: az arány Jódal bármixernél tökéletes, az olvasó szeme a papírra ragadva, a mámor pedig garantált, cheers!
Hogy a történet mellett még világosan kiolvasható társadalomkritika és filozofikus futamok is jócskán fellelhetők a Die Liebe oldalain – noha ez utóbbiak groteszk változatából sosem szenvedtek hiányt a Jódal-univerzum szegletei –, az már csak a hab a tortán, khm, narancsszelet a gonosz koktélt tartalmazó pohár karimáján. De hogy közben még a hazát is megpróbálja definiálni?! Pedig igen: „Sejted, mi a haza? Egy félmeztelen, gúnyos-kegyetlen tekintettel perzselő amazon, félig kurva, félig szent, aki újra és újra szíven döf.” Majd: „A haza amorf, vákuumszerű és nőnemű.” Azután: „Haza… Biztos, hogy nőnemű. De nem egy félmeztelen gyilkológép, hanem egy velejéig romlott néni, aki olcsó csokoládébonbonokat töm a számba, és a sliccemet babrálja.” Végül: „A könyvtáram és a számítógépembe táplált, illetve DVD-ken tárolt töméntelen zene és film, valamint a net. Igen, ez a haza definíciója.” (Vajdasági ég alatt) Bizony…
…és annyi mindent tudnék még mesélni, hanem ugye a terjedelem, és persze hagyjuk meg a dumát a bölcsészeknek, a könyv próbája az olvasás egyébként is, az abszinté meg az ex – egészségünkre! Még csak annyit, hogy emlegetem itt a kedvenc könyveim listáját, majd a fejemhez kapok, gyorsan írjuk be a Die Liebét – hát nem ott van az Agressiva is?! Hiába, Jódal apró adagokban ellenállhatatlan; meg egyébként is ilyen kis botorok vagyunk itt a Gamma tritonbázis második trolldaráló-üzemében, mi, vérrubintszín, agyonvert csipkeszentek.
