Juhász Erzsébet 2001-ben posztumusz megjelent, majd tavaly újra kiadott művének címét is a szerkesztőség adta – gondolom, az „egyszerűség kedvéért” –, szerintem viszont inkább műfaji meghatározásul szolgálhatna a határregény, címnek pedig nyugodtan ellophatnánk a Quimbyét, Az otthontalanság otthona szinte jobban illik ehhez a kisregényhez, mint az eredeti dalhoz. Hőseinek legtöbbje holdkóros egy kicsit, akik térben és időben egyre csak kóvályognak Kelet-Európa szürkéstarka kulisszái között, de igazi otthonra sehogyan sem találnak. Zsebre vágta őket a történelem, a politika, a nemzetállamok egymásnak feszülésének áldozatai ők mindannyian. Osztrák–Magyar Monarchia, Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, Jugoszlávia, Magyarország, Ausztria, Felvidék, Erdély, Vajdaság… magyarok, szerbek, svábok, románok, szlovákok… a népek keverednek és kavarognak, egymásba oltódik a vér, a határok pedig hol itt, hol ott húzódnak, olykor szögesdrót is feszül közöttük, és mindennek mondhatjuk őket, csak természetesnek nem, csak emberségesnek nem.
Számomra elsősorban „továbbgondolós” kisregény ez – a cca. 70 oldalnyi szöveget nem is ajánlott egy szuszra végigolvasni –, különösen annak tekintetében, hogy több perspektívából is megközelíti a nemzetiségi kérdést, ahogyan a nemzetek az egyénen belül keverednek, miközben az egyén nemzeti szempontból próbálja meghatározni identitását. Globális jelenség ez, de a prototípusát nyugodtan nevezhetjük kelet-európai skizofréniának. Aztán amikor az egyik szereplő arról mesél, hogy a „haza” szó gyermekkora óta összezavarta és elbizonytalanította… mert hogy ő csak a szülőföldet ismeri, de hazaként sem Jugoszláviára, sem Magyarországra nem képes gondolni. Azonnal Hamvas gondolata jutott eszembe, amikor ezt olvastam: hogy hazának akkor nevezi magát az állam, amikor háborúra készül. Szülőföld van, és Anyaföld van, teszem én hozzá – a többi furfangos társadalmi kreálmány. Érdemes ehhez hozzáolvasni, amit máshol ír a szülőföldről Juhász Erzsébet: „Számomra a szülőföld rögeszme. Csakhogy e rögeszme nélkül nem tudok eligazodni a világban. Eligazodni? Szétnézni sem. Olyan rögeszme ez, amely megadja a világra való rálátás szögét. Csak így tudom átélni, hogy határtalanul, reménytelenül, de megingathatatlan bizonyossággal: otthon vagyok. Számomra a szülőföld a kisebbségi beszédhelyzet: az egyedüli beszédhelyzet, mely esélyt ad az általam belátható, átélhető, átgondolható sorsnak, életérzésnek, önismeretnek és helyzettudatnak a megfogalmazására.” Lehetne ez a Határregény mottója is.
Számomra elsősorban a fenti témában való éleslátása okán volt izgalmas ez a kötet – mely egyébként kétnyelvű és meseszép Csernik Emese illusztrációival! –, és még azért, mert a részleteiben lenyűgözött. A regény nyitánya is hatásos, a vége szinte delejező, és minden fejezetében vannak rendkívül erőteljes és lebilincselő részletek – teljességében viszont számomra némiképp kidolgozatlannak tűnik, olykor, urambocsá!, olyan érzésem volt, mintha egy Závada-regény vázlatát olvasnám… Ilyen rövid szöveghez képest aránytalanul bonyolultnak és szerteágazónak tűnik a rokoni szálak kusza rengetege is – esküszöm, a Buendíák elpirulhatnak mellette –, és bár díjaztam a bravúrt, ahogy a szerző időben és térben ugrál, miközben a narrátorokat is váltogatja, viszont végig iszonyatosan kellett koncentrálnom, hogy követni tudjam, hol is járunk most, és ki beszél éppen (különösen, hogy a szerző leginkább csak a keresztnevükön emlegeti a szereplőit, akik tényleg rengetegen vannak). Nem tudom, Juhász Erzsébet lezártnak tekintette-e a kéziratát, de én gyakran elbírtam volna még rajta egy kis dúsítást – mondjuk a teljes szöveg négyszeresére…
Ám mindez csak az én ízlésem/mohóságom kérdése; amiről szólni akar a Határregény, azt tökéletesen elmondja, és mindenesetre megéri a koncentrációt, mert nem mindennapi erejű prózával találkozunk itt, mely ahogy a szívet, úgy az elmét sem hagyja érintetlenül. Azzal pedig, hogy Erzsébet az olvasást alkotásnak, már-már művészetnek nevezi egy helyütt, engem már a könyv legelején levett a lábamról: „Emi viszont olvasónak született. Mindössze ennyi alkotókészséggel áldotta meg a természet, hogy a maga belső igényeinek megfelelően tudta kiválogatni olvasmányait. S ez a tevékenység, ha nem is mozgott olyan széles skálán, mint férje komponálása, vagy Emil esetében az írás, a lényeget illetően nem sokban különbözött.”
