Az 1920-as évek eleje, Észak-Bácska, „porváros”. Idilli, monarchiás miliő. Egy magyar és egy bunyevác sokláncos gazda, szomszédok. Csorba Jánosnak földbirtokon és a bérkaszárnyán kívül kamasz fia is van, Kikics Jásónak meg lassan eladósorba kerülő lánya, a világszép Kriszta. Munk ebből a „cukorkás” hangulatból indít.
A fiatalokat tán az Isten is egymásnak teremtette – a sok lánc földet meg még jobb lenne még több lánccal szaporítani, ugye. Ám a párkák nem mindig úgy szövik, gombolyítják, nyesik a sors fonalát, ahogyan azt az ember jó előre eltervezi… Kriszta úri, de legalábbis polgári életről álmodik, tehetséges festőpalánta, ám zsugori apja nem szán pénzt a taníttatására. Csorba Bélánál éppen ellenkezőleg: szülei mindenáron iskoláztatni szeretnék, de neki a legkevésbé sem fűlik a foga ehhez. S noha Kriszta hosszú combjai őt is elvarázsolják, azért nem akarja elnyerni a kezét mindenáron. Kérő pedig akad rajta kívül is szép számmal. Fogorvossegéd, ügyvédbojtár, később még „angyalcsináló” doktor is… Ám egy szép napon megjelenik a színen a középkorú, Párizst is, a frontot is megjárt festőművész: Gyenizse László. Azonnal látod, hogy Nagy Szerelem lesz ebből, még ha egy ideig plátói is.
Mintha senki sem lenne a maga helyén ebben a regényben, mintha mindenki másról álmodna, mint ami van (nem mintha a legtöbb ember nem ugyanígy lenne ezzel, mióta a világ). Az orosz emigráció itt kikötő része a szovjet bukásáról, a zsurnaliszták több s értőbb olvasóról, a gazdák még több, még zsírosabb bácskai földről, a művészek művészbarátabb környezetről, és sorolhatnánk. Hogy itt egy újabb, s talán még mostohább világ van kialakulóban, azt szinte senki nem veszi észre…
A mű elejét Németh László-i hangulat lengi át, remek az atmoszférája, az olvasó kezd lelkesedni – amikor hirtelen, szintén még az elején, ez az egész áthajlik valami tömény giccsbe egy karácsonyest leírásakor. Utána ez mérséklődik, de mindössze némi jókais naivitásra futja a szerzőtől ezentúl, a népszínművek hangulata is felidéződik – szörnyen statikus az egész: valahol ülünk és mesélünk; kicsit moralizálunk, kicsit filozofálunk –, és ami a legnagyobb bajom vele, hogy papíríze van, 90%-ban hiányzik belőle az élet, a lélek. A só, a bors. És legfőképpen a „szerelmes” részeknél.
Ami életszerűbb, az például a lapszerkesztőség mindennapjainak leírása, az orvos rendelőjének vagy egy érettségi találkozónak megidézése. Nyilván ezek azok az élethelyzetek, amiket az író első kézből ismert. A parasztgazdák vagy a művészek beszélgetései már sokkal vérszegényebbek. Pedig ezek lennének hivatottak a szöveg gerincét kialakítani, az előbbiek, bármily ügyesen vetette őket papírra a szerző, sokszor amolyan „töltelékrészek”, egészen feleslegesnek tűnnek a történet szempontjából.
Nyilván nem véletlen, hogy a Bácskai lakodalom nem jelent meg az orvosíró életében – pedig életműve koronájának szánta –, és az sem, hogy utóbb 1961-ben Bori Imre igencsak megkurtítva adta ki a Forumban. A jelen kiadás, bár az előbbinél nagyobb terjedelmű, még mindig torzó, mivel a nyomdába kerüléséig nem került elő az őseredeti kézirat. Pedig a kiadó azt szerette volna megjelentetni, mondván, irodalom- és művelődéstörténeti szempontból érdekes elsősorban a mű. Ezzel teljesen egyetértek: regényként nem nyújtott számomra meghatározó olvasmányélményt, mert darabos, sokszor nem következetes, az első kétharmad főhősei a vége felé csupán említés szintjén jelennek meg nagy ritkán, hangulatában sem egységes, mintha szerzőjének egyáltalán nem lenne saját szépírói hangja, és sorolhatnánk a hibáit – amennyiben regényként tekintenénk a műre. Részleteiben viszont élvezettel mazsolázgattam, így a végén nem tűnik elvesztegetett időnek a végigolvasása. A fülszövegben megjelenő „kulcsregény” meghatározást ugyan enyhe túlzásnak érzem, mindazonáltal valóban érzékelteti a Trianon utáni rendszerváltás első apró rezdüléseit, melyekből a történet hősei szinte még semmit nem vesznek észre. Csak álmodnak és álmodoznak a bácskai sárban és homokban.
