Fiatal vajdasági tollforgatóink között egyre több az egyedi hang – hála legyen érte! Annak idején, a Képes Ifjúság szerkesztőjeként abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy közülük sokan éppen nálunk jelentkeztek első próbálkozásaikkal. Bíró Tímea is egy volt közülük, és azok közé tartozott, akik munkáikkal egyből felkeltették a figyelmemet (a szakértelmem mellett valami „hatodik érzék” is működik bennem hasonló esetekben). Természetesen azonnal leközöltem a verseit, emellett javasoltam, hogy okvetlenül jelentkezzen velük más helyeken is (például a Sikoly folyóiratnál és a zEtna kiadónál, melyeknek egyaránt a „belső köréhez” tartozom). Ez az én sajátos „boldog misszióm” – a hiteles művészet csíráinak továbbmentése egy értőbb és érzőbb (remélhetőleg) eljövendő világ számára.
Hiszem és vallom, hogy minden művészet valami hiányból fakad. Tímea esetében ez elsősorban – azon túl, hogy nyilván a valós szépség és érték ritka voltát is érzékeli mindennapjainkban – az anya (és az apa) hiányát jelenti. Az írás mint terápia nem új jelenség – gondoljunk csak például József Attila Szabad ötletek jegyzékére –, szerzőnk korai verseiben is erőteljesen érzékeltem ezt a motívumot (is): sorai olyan mértékben telítve voltak fájdalommal, hogy olykor már-már nyomasztóan hatottak olvasójukra. Mindazonáltal „olvastatták magukat”, néha pedig olyan érzést keltettek, hogy választott témája prózáért – regényért és/vagy esszéért – kiált, hogy még inkább ki tudja magából írni, ami ott belül dolgozik, ne adj’ isten!, romboló munkát végez, és nem hagyja a pillangót kihatolni gubójából, ahonnan előbújva végre szabadon szárnyalhat és lélegezhet.
A pusztítás reggelei viszont immár egy olyan stádiumát mutatja a teljes metamorfózisnak, amely hamarosan pozitív irányt vehet. Nem ajánlom ugyan az olvasónak az egy lélegzetre való befogadást – ahogy magam tettem –, szó sincs róla, hogy a versek pehelykönnyűvé váltak volna, még mindig temérdek itt a „tereh”, viszont letisztultak, hasonlatai, képei – bár talányosak, ahogyan az kell! –, mégis egyértelműek, ha a szíveddel olvasod, kristálytiszták, líraiságuk mellett létfilozófiai vonulatuk is figyelemre méltó, és a színtiszta fájdalomból is felpislantatnak valami fényt az alagút végén… Érdemes hát őket egyesével-kettesével magunkévá tenni, elmerengeni soraik felett, miáltal szinte meditatív állapotba hoznak mintegy. Engem a kötet már az első ötödénél magába szippantott, elemi erejével lenyűgözött és elvarázsolt – és azóta is keresem rá a megfelelő szót, hogy amit a szerző papírra vetett, az több mint hiteles. Ő és a Világ – egyben. A maga valójában.
Hosszú-hosszú tanulmányt igényelne már csak az is, hogy a könyv három fejezetét kielemezzük, ezt egy könyvajánló terjedelmi keretei semmiképp sem teszik lehetővé. Csak néhány röpke gondolat ehelyett. Tímea már a nyitó költeményben felvázolja viszonyát a léthez: „élek / még nem tudom / hogy megköszönjem / vagy átkozódjam érte”. Az ötödik, Szárnytörés című versben a „paplan alatti gyerekbánat” indításból, majd annak folytatásából is láthatjuk, hogy Patócs László fülszövegében rátapintott a lényegre, ami az Anyával való, némileg ellentmondásos, kapcsolatot illeti: „érzelmi hullámvasút”. Innen sarjadnak ezek a pazar hajtások: gyermekfájdalomból, anya- és szeretethiányból… „Megakad a torkomon a gyerekkor”, írja Nyelési zavarok című versében – de most kiírom magamból, folytathatná magában az olvasó. A kötet második fejezetében – bár az anya mindvégig változatlanul ott marad a sorokban vagy a sorok között – már megjelenik a férfi, a szerelem, a párkapcsolat… Mindez kiutat jelent(het)-e számára? Tímeánál ez sem egyértelmű. Hiszen „a férfiak magot szórnak / locsolni elfelejtenek”. Nem könnyű az emberiségbe és az egyénbe vetett hitet és bizalmat visszaszerezni. Hát még a szeretetet megélni…
Izgatottan várjuk az első kötetes költőnő műveinek folytatását, mert jelenleg így a „felboncolt bánat helyére a felboncolatlan” jő, és csupán a könyv vége felé szereplő, Rekonstrukció című remek vers ad némi feloldást, reményt, egy szebb jövőbe vetett hitet.
