„Gondolom, már unod a hétvégéimet, megint ugyanaz, a történet olyan eredeti, mint egy repedt, gombás köröm a nagylábujjon, teljes eszméletvesztés, ezek a faszok pedig itt felejtettek Ruigoordban, stoppal kellett visszajutnom Amszterdamba, ami nem könnyű feladat, egy öregasszony vett föl, de meg kellett állítanom, mert nem akartam összeokádni a kocsiját, azért szépen átittam a vasárnapot is különösebb botrány nélkül, igaz, egy kanyim nem volt, de a délelőttös pincérnő belém van zúgva, és műszakváltásig ingyen ihatok, tegnap rájöttem, hogy ott van az én hazám, ahol van kocsma, mert csak a kocsmában érzem magam igazán otthon, ha belegondolok, hogy az életem több mint felét kocsmákban töltöttem, a maradékot meg házibulikon, az teljesen mindegy, melóval vagy csak iszogatással, Salföldön mint vendég reggel héttől záróráig ott ültem, ha valaki meg akart találni, a kocsmát hívta.”
…igencsak vártam már Bozsik Péter új kötetét, mellyel részleteiben volt már szerencsém megismerkedni, nem is elsősorban papírról, hanem a szerzőtől magától, irodalmi fesztiválokon, élőszóban. A kettő között nincs nagy különbség, hiszen Bozsik ugyanúgy sztorizik társalgás közben, ahogy ír: sodró lendülettel, mesterkéltség nélkül, magával ragadó természetességgel. Nos, a Forum kiadó jóvoltából a könyv a hetekben végre ki is kötött a polcomon, s most két nap alatt, két lélekzetre mintegy, fel is faltam a három részből álló levélnaplót.
Hol jutott tévútra az emberiség, hol siklott ki a társadalom, hogyan találhatunk megoldást a világ Nagy Problémáira…? A szerző minderről nem értekezik ebben a kötetében (sem), nem ír „nevelő jellegű” prózát – bírja Nabokovot, s minden bizonnyal Nabokov is bírná őt (lásd a Lolita előszavát) –, ehelyett „csupán” beleveti magát a történeteibe, és az elbeszélésfolyam medrében bátran és sebesen krallozik; vagy a békésebb öblökben hanyatt lebegve csak sütteti pocakját a napon. (Közben meg igenis reflektál időnként a társadalmi történésekre is, főleg a kötet második két részében – de erről később.)
Személyes kedvencem a nyitó darab, a Vándorszakács, melyben Bozsik pazar módon ötvözi a fikciót a (vélhetően) önéletrajzi elemekkel, és melynek főhőse, Ariel a szerző „ismerősének ismerőse” (annak leveleit ezen ismerősétől kapta „szabad felhasználásra”), akinek igazmondásáért „nem vállal felelősséget”. Ariel a magyar és a világirodalom egyik legeredetibb figurája, aki helyenként talán kissé(?) nagyot mondó, kétségkívül szélhámos is egy cseppet(?), mindenesetre mesésen nagybetűs Bohém, aki a legjobb úton jár afelé, hogy, mint a Rejtő-hős Holdvilág Charley, lassanként kitiltsák a bolygó összes létező országából, és egy dzsunkán legyen kénytelen kocsmát nyitni – és annak minden italát maga felhörpinteni – valahol a dél-kelet-ázsiai partok környékén. Nők, kaják, piák, kábítószerek, további eredeti fazonok keringenek ezen a bolygóköri sztrádán, ahol minden út a söntéshez vezet – innen a fenti idézet is –, ahol talán nincs is letérő erről az ördögi/angyali körről; de talán igény sincs rá igazán. Mintha Bukowski, Burroughs, Krúdy és Casanova közös hedonista emlékiratait olvasnám, vagy még inkább, mintha Hrabal mesélné el nekem ezen olvasmányélményét az Aranytigris pultjánál, miközben sűrűn döntögetnénk magunkba Prága cseppfolyós aranyát. Letehetetlen.
A második, Weissbrunni levelek című részben a szerző „kedves nénikéjének” címzi irományait – és itt mondatik ki részéről is a „levélnapló” meghatározás; mely szerintem a kötet egészére igaz. A „napló” mindenesetre. Ez a rész már direktebb módon önéletrajzi jellegű, leveleiben többek között tetten érhető a vajdasági/csantavéri származású költő/író Magyarországra való áttelepülése, az ezzel járó kálvária is – azzal, hogy „naplóját” minden fejezet végén rövidke szépprózákkal szakítja meg, melyek eleinte szinte borgesi mélységűek és hangulatúak, később átmennek szintén önéletrajzi ihletésű darabokba; de megjelenik itt Koncz István emléke, Nietzsche elfeledett verse, Danilo Kiš posztumusz korrigált költeménye, de még Esti Kornél unokahúga is… És lírai miniatűrök. Letisztult, japán formában megírt, remek kis versek – izgalmasan ellensúlyozván a próza gyakori szókimondó nyerseségét. Bozsik leginkább ebben a részben reflektál a jelen és a közelmúlt társadalmi történéseire, a maga „bozsiki” módján kritikát gyakorol, és itt mesél áttelepülésének történetéről is, elárulva, ki mit mondott vagy nyilatkozott akkoriban ennek kapcsán a vajdmagy „irodalmi nagyságok” közül. (És helyenként csípőből vissza is tüzel – ez utóbbi gesztus szerintem kihagyható lett volna: az őt ért „kritikák” magukban szerintem viccesebbek lennének. De gustibus.)
Na és a harmadik rész? A képzett beteg? Huh… mivel alkatilag a hipochondriámmal és az ilyen-olyan nyavalyáimmal (is) igencsak hasonlítok a szerzőre, a sikertelenül érzéstelenített hereműtétnek vagy a jégárpa eltávolításának naturalisztikus leírása nem kicsit hatott borzongatóan az idegeimre – mégis faltam ezeket a történeteket is. (Elsősorban ezek közül hallgattam végig néhányat irodalmi festákon: s bár a gyomrom forgott, ott nem hagytam volna a társaságnak a maga kálváriáiról röhögve mesélő Bozsikot…) Bizarr költészet ez, nem más, állapítom meg olvasás közben is; pazar!
Semmi kertelés, semmi lacafaca, egyenesen a húsodba vág a költő-fenegyerek prózaszikéje – érzéstelenítés nélkül. Ahogyan írja is: „elhajolok az ihlet elől. mintha saját erejével győzném le ellenfelemet a tatamin. prózává égetem a költészetet. odakozmált költészet a próza, ottokár mester? ó, esztelen bohóc, térj észre, mormogom magamnak, még föl sem ébredtél, hagyd a versírást másra, húzzá’ föl a padlásra!, patkányt irtani. ez áll közel hozzád, ha már a raktári kártevőket és az ellenük való védekezést választottad egykoron szakdolgozatod témájául, baz’meg.”
