A kortárs magyar novella rendkívül olvasmányos. Ezt a képet tükrözi Az év novellái 2014 című antológia. A budapesti Magyar Napló kiadásában immár 13. alkalommal megjelent reprezentatív prózaválogatást a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon vehették első ízben kezükbe az olvasók. Az antológiát idén is, a múlt évhez hasonlóan Kontra Ferenc válogatta és szerkesztette. Nem tudom, hogy könnyű vagy nehéz dolga volt-e, hisz úgy tűnik, az utóbbi húsz-huszonöt évben a novella nem tartozik a divatos műfajok közé, mintha vesztésre állna a regényhez képest. A Kárpát-medencében ugyan mintegy 70 körül van az irodalmi, illetve részben irodalmi folyóiratok száma, és az is igaz, hogy ezekben túltengnek a publicisztikai, irodalomelméleti írások, lényegesen kevesebb a szépirodalom, ezen belül is a novella, de azért egy év novellatermése semmiképp sem lebecsülendő. Kontra Ferenc széles merítésből dolgozott: Az év novellái 2014-ben szereplő 31 szerző írását 21 – magyarországi, vajdasági, felvidéki, erdélyi – folyóiratból és tavaly megjelent novelláskötetekből válogatta be az antológiába.
E novellaválogatás esetében immár „haladó hagyomány”, hogy a legidősebb szerző írása nyitja a sort és a legfiatalabbé zárja a kötetet. Az életrajzok pedig szigorúan ábécésorrendben szerepelnek a kötet végén, és az is tradíció, hogy a szerzőkről a borítón fotó is megjelenik.
Egy novellaválogatás megadja azt a szabadságot az olvasónak, hogy ne az első oldaltól kezdje az olvasást. Bevallom, én először a vajdaságiak írásait olvastam el: Lovas Ildikóét (Cenzúra alatti), Sándor Zoltánét (Szép új jövő) és Tari Istvánét (Piros-fehér-zöld). Majd pedig a kötet végétől, Váradi Nagy Pál és Szalay Zoltán, a két 29 éves szerző novellájától haladtam visszafelé, az antológia elején szereplő 79 éves Ferdinandy György, illetve a 82 éves Jókai Anna írásáig.
Legyen szó a realizmus talaján maradó, cseppnyi miszticizmussal fűszerezett, vagy a groteszk határát súroló novelláról, mindegyik a jelenkor emberének közérzetéről vall, igaz ez akkor is, ha térben és időben jó nagy képzeletbeli utazást teszünk meg az íróval. Tari Istvánnal az ismerős bácskai és bánáti tájon és Plitvicén járunk, Ferdinandyval Pest, Párizs és Malaga között barangolunk gondolatban. Többféle életérzés szövi át e novellákat: idegenség, otthontalanság, vágy az otthonosság érzése után, lázas identitáskeresés, és az, amit a szakemberek kommunikációs zavarnak neveznek. Ez utóbbi jelen van akkor is, ha a szerző egy nap, egy délután, egy éjszaka időhatárai közé szorítja a novella kereteit, bennük rendre felvetődik a beszélgetés hiánya, az, hogy nem is igyekszünk odafigyelni a másik szavaira, nem is vesszük a fáradságot, hogy felfogjuk, mit is akar mondani, mint például Sándor Zoltán novellájának házaspárja az éjszakai jövevény esetében. Az őszinte mondatok hiánya az, ami miatt annyi ideig kétségek között hagyják őrlődni Lovas Ildikó írásának kiskamasz hősnőjét, illetve a problémák ki nem beszélése, ami miatt a vendégházaspár előtt fakad fel a rossz házasság sebe Szalay Zoltán novellájában. Egyébként az ő novellájának a címe Lebegés, mert ez a felszabadult érzés keríti hatalmába a főhőst, miután szétzúzta a hazug harmóniát, és ezt a szinte az anyaméh közegében utoljára átélt lebegést idézi vissza Vincze Ferenc novellájában Kerstinnek a medence vizében való lebegése, miután felsejlik előtte a szabadság. Jókai Anna Tévedések című történetének szereplőiben felmerül: lelki nemesség vagy jó adag együgyűség kell ahhoz, hogy fél tüdővel akarjuk élvezni a tavaszi levegőt.
„– Nagy kegyelem – mondta ismét. Mintha ugyanaz a zenemű szólna, más hegedűvel. – Kegyelem az is. Egyiknek szólásra, másiknak viselésre.
Közelebb hajolt, érintette az író vállát. Nem akarta kioktatni, ezért csak ennyit szólt még: – Bizony. Vakok vagyunk. (…)
Az író pedig ott maradt középen. Káromkodott. Egy fokkal megint bonyolultabb lett minden.”
