„Most pedig itt látom magam előtt nyomtatásban: A mi hazánk a Magyar Népköztársaság. Az eszembe tetováltan ott a kemény axióma, mely a harmadikos könyvünkben állt: a mi hazánk a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság. Az én nyelvemen közöltek velem két információt. A tankönyv meg nem hazudhat! Okos emberek készítik, és csak a színtiszta valóságot olvashatjuk benne, és meg kell tanulnunk tartalmait, mert az igaznak forrása. Melyik is az én hazám? Öt évtized elmúltával is, ahogy most írok, fölelevenedik bennem az akkori lüktetés és izgalom.”
Hogyan tudja magában értelmezni egy tízéves a mindenkor visszás társadalmi eseményeket? Hát 50, majd 60 évvel később, amikor visszatekint rájuk? A gyerekek nem feltétlenül olyan naivak, mint ahogyan azt mi, „bölcs” felnőttek feltételezzük, sugallja Balogh István legújabb prózakötetében. Két hőse középiskolásként ismerkedik meg, később jó ideig tartják a kapcsolatot, egyre ritkábban ugyan, de amikor egyikük önéletírásában (Eszmélésem) többek között arról is ír, hogyan élte meg gyerekként itt a Vajdaságban az 56-os magyarországi vérzivatart, a rádiótudósításokat, majd az itt menedéket kérők áradatát, a másikuk azonnal jelentkezik: ő bizony ott volt a helyszínen! A jugoszláv nagykövetség gondnokának fiaként láthatta a Sztálin-szobor ledöntését, a fellelkesült nép eksztatikus megnyilvánulásait – majd azt is, amikor Nagy Imre és társai éppen náluk leltek menedékre, és a szovjet tankok blokádja sem váratott sokat magára. A két „öreg” végül 60 évvel az események után találkozik a palicsi állatkertben – és emlékezik…
A Közép és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, az Irodalmi Rádió és a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet közös kiadványaként jelent meg ’56 hatvanadik évfordulója apropóján Balogh István legújabb kötete – mely kisebb-nagyobb hibái ellenére (sőt, sokszor épp azok okán!) igencsak élvezetes olvasmány; egyetlen lélegzetre végigszáguldottam rajta. Mint a legtöbb Balogh-próza, ez is bájos, emellett „lüktetésben és izgalomban” sincs itt hiány.
De fussunk előbb végig a hibákon(?), essünk túl rajtuk. Ami a bájt illeti, azt a szerző ízes mondatai, egyedi szófordulatai garantálják. Tény, hogy megvan néki a maga nagyon markáns hangja, viszont minden kötetének minden szereplője mindig ugyanazon szófordulatokkal él, mintha váltig ugyanaz a szereplő beszélne. Itt ráadásul még fokozza a hatást, hogy mindegyik mesélő, narráló egyes szám első személyben nyilvánul meg. Olykor nem árt visszalapozni, ki is regél éppen. A pátosz is kitartóan jelen van a Balogh-életműben; de ez megint csak bájt kölcsönöz a prózáknak, ritkán billen át a giccs mezsgyéjén. Ergo „megbocsátható”, ahogyan a nosztalgikus hangvétel és a „pálutcaifiús” hangulat is. A legnagyobb „bajom” a műfaj-meghatározással van. Ifjúsági novellák. Az „ifjúságival” is vitában szállnék (részben) – de mért novellák? Még csak nem is összefüggő novellafüzér: teljesen lineáris eseménysor, melyet csak időnként szakít meg az „öregek” palicsi párbeszéde – (életrajzi ihletésű) kisregény ez, kérem alázattal. (No, gondolom, szerkesztői mulasztás.)
A fentiektől eltekintve minden – kevésbé szőrszálhasogató – olvasó élvezni fogja a művet, garantálom! Ahogyan a jelenkori és múltbéli Palics, a zentai és kanizsai helyszínek teljes pompájukban tündökölnek fel az oldalakon, úgy a már valami izgalomban vibráló, de még békés, majd a forradalom extázisában, még később a véres események sodrásában vibráló Budapest is elevenen lüktet a könyv elejétől végéig. Nem hiányzik az elsőként kibimbózó szerelem sem, de az emberi kapcsolatok egész kavalkádja kel életre a kötet lapjain. Különösen figyelemreméltó szerzői bravúr, hogy a forradalom eseményeinek átmesélését egy feltehetően szerb (bunyevác?, félvér?) kisfiú, Zoki szájába adja – alapvetően más és újabb szemszöget talál tehát az általában megszokottnál; érdekes és remek ötlet. Bodrogi Éva grafikái szintén emelik a kötet értékét – meg az olyan „apróságok”, hogy az 56. (és 57.) oldalszámot nem írták ki; itt illusztráció szerepel –, ám a magával ragadó olvasmányosság mellett elsősorban a gyermeki „filozófiát”, sajátos bölcsességet, kérdezni tudást emelném ki a mű erényei közül. Szülőföldről és hazáról, országhatárokról, társadalomról és politikáról, „nagy” és „kicsi” emberek mindennapi és éles helyzetekben való megnyilvánulásairól…
Rendkívül izgalmas még a kontraszt a még békés és a már forrongó világ „gyermeki” megközelítésében. Ízleljünk bele először a kis Zoki békebeli budapesti életébe és gondolataiba…
„Vízilabdát is néztünk apával, leginkább a Margit-szigeti uszodában, mindig telve volt a lelátó, csuda nagy hangorkánban folytak a mérkőzések.
– Te mikor pólózol nagy csapatban? – kérdezte egyszer apa.
– Én Szabadkán maradok, nem megyek máshova! A BVSC-ben megtanulok védeni, aztán az otthoni barátaimmal legyőzünk mindenkit!
– Tehát nagy csapat lesztek? Országos bajnokok az ötödik körből?
– Még az is megeshet!
Apa megsimogatta a hajam.
– Igyekezz csak, Zoki! Ígérem, minden meccsedre kijárok!
– Taposom a vizet, apa! Olyanokat ugrok már, hogy néha kilátszik a gatyám is a vízből.”
…majd, alig több, mint fél oldal után, lássuk, mi minden foglalkoztatja őt közvetlenül a forradalom kitörését követően (és hogyan fogalmaz meg a szerző alig burkolt kritikát egyszerre két ország politikumával kapcsolatban).
„– Apa, kik azok a klónozottak?
– Olyan személyek, akik kritika nélkül teljességében átveszik vezetőjük minden megnyilvánulását. Igyekeznek pontosan olyanokká válni, mint ő, úgy cselekedni, mint ő. Legtöbbször túl is tesznek nagy tanítójukon.
– Nálunk, Jugoszláviában is vannak klónok?
– A világban mindenütt vannak.
Hoppá! Apa mintha elharapta volna a nyelvét! Takarodó, Zoki! A kapu előtt, míg Vuri bácsi velünk volt, nem is kérdeztem semmi többet apától, éreztem, jobb a témát abbahagyni, mert Vuri bácsi miatt az öregem nem fog több kérdésemre választ adni. Szemem sarkából figyeltem a mellettem álló portást. Latolgattam, képes volna-e apát beárulni, ha valami olyan szalad ki a száján, amiről nem szabad megnyilatkozni. Miről nem szabad szót ejteni nekünk sem? Vannak olyan témák, amelyeket kerülnünk kell? Nálunk, ha léteznek ilyenek, kinek a klónjai szaporodnak?”
