Évekig tartó kemény küzdelem árán Recep Tayyip Erdoğan török államfő elérte célját: hazájában a parlamenti rendszert felváltják az elnökivel. A történelmi változást a múlt vasárnap referendumon erősítette meg a választók bő 51 százaléka. Az ellenzék szerint valószínűleg csalással jött össze a csekély többség, ám az elnök visszautasítja a vádat.
Ő már az új szerepre készül, amelyet azonban majd csak 2019 végén vehet át. Feltéve, ha az akkor esedékes választáson a többség neki szavaz bizalmat, miként azt legutóbb, 2014 nyarán is megtette, amikor először juttatta be az elnöki hivatalba.
Addig „csak” kormányfő volt (2003 tavaszától), ráadásul megszakítások nélkül. Amióta a 2002-es választáson sikerre vezette az előző évben alapított (mérsékelt) konzervatív iszlamista – gazdasági filozófiáját tekintve viszont liberális – Igazság és Fejlődés Pártot (AKP), sorra aratja le a babérokat.
A jórészt általa kialakított viszonyok ismeretében bízik az újabb sikerben is. Abban, hogy ismét megválasztják öt évre, s annak leteltével – az új szabályok értelmében – még egyszer meghosszabbíthatja a mandátumát. Az ambiciózus terv megvalósítása Erdoğan régi álma volt.
Tevékenységét az új korszakban azonban már egy teljesen megváltozott, rossz nyelvek szerint a saját igényeihez igazított környezetben kezdhetné meg. A népszavazással hitelesített módosított alkotmány értelmében Törökországban ugyanis bevezetik a mindenkori államfőnek teljhatalmat biztosító elnöki (prezidenciális) rendszert. Ez azt jelenti, hogy az 1923-ban megalakult Török Köztársaságban minimálisra csökken a parlament és a kormány szerepe. Minden fontos kérdésben az elnök dönt.
Erdoğan hatalomra kerülése óta sem történt ez másként, hiszen kormányfő korában is az ő határozatait, útmutatásait kellett követni. A referendum óta a 78 millió lakosú országnak azonban már „papírja” is van arról, hogy az elnök korlátlan hatalommal rendelkezik.
Az új közjogi rendszer elfogadását Erdoğan sorsfordító változásként és történelmi sikerként éli meg. Ellenfelei ugyanakkor attól tartanak, hogy az országot – a többpárti demokrácia külső jegyeinek megtartásával – diktatórikus állammá akarja bebetonozni, hogy modern szultánként egyedül uralkodhasson.
Bírálóival ellentétben azt állítja, hogy a változás nem az ő személyes céljait szolgálja. Szerinte az újítás révén hazája stabilabbá, biztonságosabbá és erősebbé válik.
Lassan már másfél évtizede az ország legfontosabb vezetője, a politikai fő irány meghatározója. Miniszterelnökként (2003 és 2014 között) nagyon sok támogatót szerzett magának. Elsősorban gazdaságpolitikájával, amelynek segítségével dinamikusan fejlődött az ország, s növekedett a lakosság életszínvonala. Törökország ugyanakkor regionális középhatalommá vált, komoly beleszólással a térség politikájába.
Kormányra kerülve (2003-ban) az AKP vezetését is átvette, s egészen 2014. augusztus végéig irányította a pártot. Eleinte nem volt sok gond vele, sem az AKP-vel, de szép lassan megváltoztak. Együtt erősítették az állam vallási jellegét, s közben folyamatosan gyengítették világi jellemzőit, amelyeket bő nyolcvan éve Kemal Atatürk akkori állam- és kormányfő, a modern Törökország megteremtője határozott meg.
Atatürk a középkori szultáni birodalom romjain modern, európai államot épített, demokratizálta és világi jelleget adott neki. A rendszer működőképesnek bizonyult. Törökország fokozatosan fejlődött, majd nyitott a Nyugat felé. Idővel belépett a NATO-ba, s (hosszú várakoztatás után) 2005-ben megkezdhette a csatlakozási tárgyalásokat az EU-val. A folyamat azonban döcögve halad, ami nem kizárólag Törökország hibája. A vontatott egyezkedés miatt Ankara gyakran fenyegeti, olykor „csak” bírálja Brüsszelt.
Sikerei ellenére az Erdoğan-kormányt – különösen a 2010-es évek elején – sok kritika érte a hatalom csúcsát is behálózó korrupció, a miniszterelnök autokratikus vezetési módszere, az iszlamista hagyományok erőltetése, a sajtó- és szólásszabadság, valamint az internet korlátozása miatt. Az elégedetlenség 2013-ban hatalmas tüntetésekbe torkollott, de Erdoğan nem hátrált meg. Dörgedelmes üzenetekben fenyegette meg népes ellentáborát, saját híveit pedig populista és demagóg szólamokkal ámította.
Bűnbakot is talált, akire bármikor, bármit rá lehet kenni, szinte mindenért lehet ostorozni, s ezáltal elvonni a propagandagépezetével félrevezetett, megtévesztett lakosság figyelmét az égető társadalmi, hétköznapi és egyéb gondokról. A 63 éves Erdoğan a fő ellenségnek – az Egyesült Államokban élő, török származású egykori szövetségesét és mentorát – Fethullah Gülen idős muszlim hittudóst, s a köré szerveződött Hizmet (Szolgálat) iszlám vallásos mozgalmat tartja.
A Hizmet kiterjedt nemzetközi hálózatot működtet. Erdoğan kártékonynak ítéli a – több millió törökországi követőt is tömörítő – szervezetet, amely a mérsékelt politikai iszlám hirdetésére iskolákat, (civil) egyesületeket és tömegtájékoztatási eszközöket működtet. Az irántuk érzett ellenszenve nem meglepő, hiszen a gülenisták derítették ki, hogy a török politika csúcsait is behálózza a korrupció, amelynek szálai Erdoğanig és családjáig érnek.
Miniszterelnökként és államfőként azonban nemcsak Gülenékkel romlott meg a viszonya, hanem sok országgal, valamint a NATO-val és az EU-val is, amelyet újabban vagy bírál, vagy zsarol.
Több elemző szerint autoriter rendszer kiépítésébe kezdett, amint átvette elnöki megbízatását. A folyamat részeként tovább gyengítette, bár nem nyomta el teljesen az ellenzéki (kritikus) hangokat. Ahol csak tudta (sikeresen) folytatta Atatürk államának lebontását is.
A tavaly nyári puccskísérlet óta pedig minden alkalmat megragadott, hogy korlátozza, leépítse vagy szétzúzza a demokrácia intézményeit. A kommunista diktátorokra jellemző tisztogatásoktól sem riadt vissza. A puccsisták megbüntetése ürügyén széleskörű hajszát indított a rendszer bírálói és a „gyanús elemek” ellen.
Utasítására – 2016 júliusa óta – üldöznek mindenkit, akit ő és emberei a hatalom ellenségének tartanak. Már csaknem 50 ezer személyt vettek őrizetbe és legalább háromszor annyit bocsátottak el a munkahelyéről, közöttük rendőröket, (magas rangú) katonákat, kórházi dolgozókat, színészeket, közalkalmazottakat, bírókat, (egyetemi) tanárokat és másokat. Rács mögé került több mint 160 újságíró, s majdnem 170 médiaházat bezártak.
Kritikusai nem győzik ismételgetni: a kormányzása is tekintélyelvű volt, a jövőben pedig a szultánok egyeduralmára, a közel-keleti iszlám világban meg vezéri szerepre törekedhet. Szerintük már csak a juszufi, vagyis az uralkodói nagyturbán hiányzik a fejéről.
