Élete 93. évében pénteken meghalt Jancsó Miklós, Cannes-i díjas és kétszeres Kossuth-díjas magyar filmrendező, forgatókönyvíró. A világ élvonalába tartozó rendezőtől nekrológban búcsúzott a The New York Times, pályáját méltatta többek között a francia Le Monde, a Liberation is.
Jancsó Miklós 1921-ben született Vácon egy erdélyi származású család gyermekeként. Jogi diplomát szerzett, majd a szovjet hadifogság után, 25 évesen felvételizett csak a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendező szakára, ahol 1950-ben diplomát kapott, de a diplomafilmjére nem volt pénz. Jancsó 37 évesen forgatta csak le első játékfilmjét, A harangok Rómába mentek című alkotást.
Az ötvenes években ismerkedett meg Hernádi Gyula íróval, akivel ettől kezdve barátok és szerzőtársak lettek Hernádi 2005-ben bekövetkezett haláláig.
Első igazán jelentős játékfilmje az 1963-as Oldás és kötés volt Latinovits Zoltán főszereplésével.
Az 1964-ben készült filmje a második világháború utolsó napjaiban játszódó Így jöttem című alkotás az első, amely – mint azt a filmesztéták, kritikusok kiemelik – az összes Jancsó-stílusjegyet magában foglalta: a hosszú beállításoktól a nagy tért befogó vízszintes kameramozgáson át a megkomponált képekig. Hatvanas évekbeli filmjeiben már a magyar történelem kegyetlen időszakaival foglalkozik: az 1848/49-utáni időszakkal, 1919-cel, a II. világháború utáni évekkel, amikor mindig az éppen felülkerekedő hatalom számol le kegyetlenül a másikkal, olyan időszakokkal, amelyek sosem mentesek a besúgásoktól, árulásoktól (Csend és kiáltás, Fényes szelek, Égi bárány, Szegénylegények).
Jancsó filmjeinek leggyakoribb főszereplői Kozák András, Madaras József és Cserhalmi György voltak.
A Cannes-i nemzetközi filmfesztiválon ötször jelölték filmjeit a fő kategóriában. 1966-ban szerepelt a Cannes-i fesztiválon először, a Szegénylegényekkel. A nemzetközi kritika az egyén és a hatalom, a szabadság és a zsarnokság között feszülő ellentét filmes ábrázolását emelte ki, hangsúlyozta az ’56-os párhuzamot. Jancsó évtizedek múltán is cáfolta, hogy a film témája ’56 lett volna. „Ez a film arról a tényről szól, hogy vannak emberek, aki szabadok akarnak lenni és vannak olyan emberek, akik ezeket elnyomják. Az elnyomók mindig ugyanazokat a módszereket alkalmazzák” – nyilatkozta 2003-ban egy interjújában. A film esélyes volt a fődíjra, végül nem nyert. 1972-ben díjazták először Cannes-ban: a Még kér a nép című filmjéért a legjobb rendezés díját kapta. Mint a The New York Times kritikusa vasárnap megjelent nekrológjában megemlíti, e filmjében Jancsó buja szépséggel, szinte érzéki balettként mutatja be a 19. századi parasztfelkelést. Rámutat arra is, hogy a rendező filmjeiben sohasem szégyellte bemutatni a női meztelenséget. A Libération a nagy rendező életművét méltató írásában úgy fogalmazott, hogy Jancsó a legjobb rendezés díját 1972-ben Cannes-ban vizuális filmes nyelvéért, időnként 12 perces hosszú beállításaiért érdemelte ki, ami olyan, „mintha a kamera egy pókhálóba vonzaná a nézőt” – idézte a lap Martin Scorsesét. A Libération azt is kiemelte, hogy „az éles politikai tudatú magyar rendezőt” szenvedélyesen érdekelte annak a Közép-Európának a történelme, „amely a Habsburg és a szovjet befolyás között soha nem ismerte a demokráciát”. Miután a kommunizmus alatt lehetetlen volt a sztálinizmusról filmet forgatni, a totalitarizmusról és a hatalom manipulációjáról a történelmen keresztül beszélt Jancsó Miklós – emlékeztetett a cikk szerzője.
Cannes-ban Aranypálma-díjra jelölt filmjei még: az 1974-es Szerelmem, Elektra, az olasz-jugoszláv koprodukcióban készült 1976-os Magánbűnök, közerkölcsök és az 1979-es Magyar rapszódia. 1979-ben már életműdíjat kapott Cannes-ban, 1990-ben a velencei fesztiválon is életműdíjat vehetett át.
A hetvenes években Olaszországban élt, itt készült például a már említett – a hatalom és a szexuális perverziók összefonódásáról szóló – Magánbűnök, közerkölcsök című alkotása.
Magyarországra való visszaköltözése után, a nyolcvanas években itt folytatja a filmkészítést, elkészül például a Szörnyek évadja, a Jézus Krisztus horoszkópja, a Kék Duna keringő.
A kilencvenes évek közepétől szinte stílust váltott: elkészültek a népszerű Kapa–Pepe-filmek Mucsi Zoltán és Scherer Péter főszereplésével, szabadszájúsággal, frissességgel, tele ötletekkel és abszurd humorral. Első a sorozatból a Nekem lámpást adott a kezembe az Úr Pesten, a záró a 2006-os Ede megevé ebédem volt. (A palicsi nemzetközi filmfesztiválon a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten vetítésén meggyőződhettem róla, hogy a nyolcvan éven felüli rendező abszurd humorára mennyire vevő volt a túlnyomórészt tizen- és huszonévesekből álló közönség.)
Utolsó játékfilmjét, a keserűen ironikus Oda az igazságot a 2010-es filmszemlén mutatták be. Utolsó filmje pedig a Magyarország 2011 (2012) szkeccsfilm volt, melyben társrendezőként működött közre.
1988 óta címzetes egyetemi tanár volt a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen. 1990 és 1992 között a Harvardon tanított.
A 70-es évektől színházban is rendezett: az emlékezetes rendezései között emelik ki a budapesti Várszínházban játszott Hasfelmetsző Jacket. Az Újvidéki Színházban Tolnai Ottó Bayer aszpirinjét rendezte 1982-ben.
A palicsi nemzetközi filmfesztivál 2000-ben Lifka Sándor-életműdíjjal tüntette ki, de a miloševići érában – tiltakozásul a rezsim ellen – nem volt hajlandó Szerbiába utazni, ezért csak 2007-ben vette át a kitüntetést. Szinte félszegen hajolt meg a színpadon. Aki legalább egy interjú időtartamára találkozhatott a rendezővel, akit Antonionival, Buñuellel, Fellinivel, Angelopulosszal együtt a világ legjobb rendezői között emlegetnek, tanúsíthatja, nagyon távol álltak tőle bármiféle sztárallűrök.
