Sokakban ma is él az ezredforduló előtti időszakra visszavezethető berögződés: amikor egy kis pénzt félre akartunk tenni, azonnal német márkára, majd annak megszűnte után a sokak által továbbra is német „birodalmi fizetőeszköznek” tekintett euróra váltottuk át. Ezzel, ha nyereséget nem is tudtunk elkönyvelni, legalább megőriztük félretett pénzünk értékét. Ma már ez nem érvényes. Aki például az idén februárban vett eurót, akkori árfolyamon minimum 125 dinárt fizetett érte, ha viszont most váltja dinárra, nem kap érte 119-et sem egységenként. Nagyobb összegeknél ez már komoly veszteséget jelent. Pedig a nyáron még azt jósolták, hogy őszre meggyengül a dinár.
A hazai fizetőeszközünk azonban köszöni, de annyira jól van, hogy ez már sokaknak okoz fejfájást. Az egy évvel ezelőtti szinthez képest csaknem 4 százalékkal, az egy hónappal ezelőttihez mérten 0,5 százalékkal, az év eleji szinthez képest 4,1 százalékkal erősebb a dinár az eurónál. Február 3-án, a téli influenzaszezon idején volt a leggyengébb, akkor középárfolyam szerint 124,0147 dinárt ért egy euró. Április óta azonban a dinár árfolyama folyamatosan olyan nyomásnak van kitéve, hogy a jegybank intervenciókkal kénytelen megakadályozni, hogy a fizetőeszközünk még erősebb legyen. A bankközi devizapiacon a jegybank már csaknem egymilliárd eurót vásárolt fel, így fogva vissza a dinár hirtelen erősödését. Korábban mindenki lehetetlennek tartotta, hogy az árfolyam visszatérhet a 2011-ben jegyzett szintre, amikor 1 euró 100 dinárt ért. A többség ezt ma is lehetetlennek, egyben nemkívánatosnak tartja. Pedig az átlagbér így már egészen megközelítené a vezető politikusok által ígért 500 eurót, úgy, hogy dinárban nem is növekedne.
EGY KIS LÉLEKTAN
Amikor a dinár árfolyama az euróhoz mérten megközelítette, majd nagy tempóban át is lépte a 120 dináros határértéket, lélektani határt emlegettünk, akárcsak a 100 dináros szintnél. Abban a pillanatban azonban – azon kívül, hogy az euróért többet kellett fizetni – nem történt más. A közgazdaság-tudomány egyébként sem ismeri a számmisztika fogalmát. Nincs bebizonyítva, hogy a tízes számrendszer használatából eredően az árfolyam által elért bármely kerek szám más jelentőséggel bírna, mint a nála valamennyivel alacsonyabb vagy magasabb érték. Mégis, világszerte élnek azzal a fortéllyal, hogy valami nem százegységnyi pénzbe kerül, hanem „csak” 99,99-be, vagy az ára valaminek nem 7000, hanem „csak” 6999, illetve nem 150, hanem 149 stb. Ugye ismerős? Ugye megfogott már mindenkit legalább egy alkalommal az ilyen árképzés? A számoknak ezek szerint mégiscsak van lélektani hatásuk. A jelenség nem az áltudományosság kategóriájába sorolható. Ha kicsivel is, de többet ér a pénzünk, amikor a dinár árfolyama erősödik. De most is ott vannak a munkavállalók, akik az árfolyam erősödése ellenére is béremeléseket követelnek. A gazdasági tényezők egész láncolata úgy próbál több pénzhez jutni, hogy ellenszolgáltatásként nem termelnek többet, vagy nem javult a szolgáltatásuk minősége. Emellett a monopolhelyzetet élvező cégek az áraikat is szabadon mozgatják. Az pedig, hogy sem a versenyszférában, sem pedig az állam ellenőrzése alatt álló területeken az árak az árfolyam erősödésével nem csökkennek – esetenként emelkednek is – annak lehet a bizonyítéka, hogy az erős dinár hosszú távú fenntartásának lehetőségében nem bíznak sem a cégek, sem az állam.
DE KINEK JÓ EZ?
Az infláció alacsony szinten tartása alapvető érdek a gazdaság, sőt az egész társadalom szempontjából, ugyanakkor tény, hogy az erős dinár valóban sértheti bizonyos csoportok rövid távú érdekeit. Az utóbbi időszak tapasztalatai szerint azonban a gazdaság jól tud alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Egyébként is véget kell vetni annak a több évtizedes gyakorlatnak, amiben a rosszul teljesítő, alacsony hatékonysággal dolgozó hazai vállalatok exportját a dinár árfolyamának alacsony szinten tartásával támogattuk. Valójában a lakosságtól így a pénzt a gyenge hatékonysággal működő vállalatokhoz pumpálták át, észrevétlenül. A gazdaságnak is hosszú távú érdeke, hogy árfolyam-leértékelések nélkül megőrizze a versenyképességét. Korábban az utánunk az özönvíz elven divat volt államilag hitelt felvenni, eladósodni, valamennyit növekedni ebből, és a jövedelmekkel – főleg választások előtt – javítani a közhangulaton. Majd mindezt elmaszatolni, elinflálni, azután majdcsak lesz (lett) valahogy. Egy normális gazdaság úgy működhet hatékonyan, ha alacsony infláció mellett törekszik a hatékonyságra, a gazdasági növekedésre. Ez sokkal egészségesebb, ugyanakkor nem zilálja szét a társadalmat. A nagy exportőrök rövid távon kétségkívül vesztesek, de nem akkora mértékben, ahogy azt hajlamosak hangoztatni. Sok esetben a legnagyobb exportőrök is sokat importálnak, amit most olcsóbban tehetnek meg. Vagy devizahiteleket vettek fel és az erős dinár miatt ezek olcsóbbá váltak. Ami elveszik a réven, bejön így a vámon. A lakosság viszont egyértelműen nyer az erős dinárnak, az alacsony inflációnak köszönhetően, hisz nem emelkednek az árak, a pénzünk nem értéktelenedik el. Sőt! Többet ér. Magas infláció mellett az elesettek, a nyugdíjasok, a szegényebb rétegek lecsúsznak, a jobban jövedelmező, jól kereső rétegek meg tovább gazdagodnak. Sokan azzal érvelnek, hogy „forró” pénzek is áramlanak az országba, azaz jönnek a spekulánsok. Dinárt vesznek, mert dinárban most érdemesebb takarékoskodni, mint euróban. A dináralapú kötvények hozama is magasabb. A gazdaságpolitika és a monetáris politika hitelességén múlik, hogy az állam mennyiért tud majd újabb kötvényeket kibocsátani. Valamiről azonban nem szabad megfeledkezni: rengetegen dolgoznak – legálisan és illegálisan is – külföldön. Hivatalosan ők évente mintegy 3 milliárd eurót, nem hivatalosan ennél valószínűleg sokkal többet is hoznak vagy utalnak haza. Az ilyen „munkaerőexport” pedig nagyban segít dinárunknak a muszklik növesztésében.
