Európát hamarosan „eláraszthatja” az Egyesült Államokból származó földgáz. A folyékony halmazállapotú energiahordozó (LNG) amerikai exportja ugyanis egyre erőteljesebb, a célállomások között pedig az Ókontinens országai kiemelt helyen szerepelnek. Washington közben igyekszik megakadályozni a Balti-tenger fenekén húzódó, s az EU-ba orosz gázt szállító Északi Áramlat vezeték kilátásba helyezett második csőrendszerének kiépítését.
Illusztráció (Fotó: Beta)
A minap érkezett meg a rotterdami kikötőbe az első tengerentúli szállítmány, s már úton vannak az újabbak is. Európa néhány déli országába már korábban is befutottak amerikai LNG-t szállító hajók, az északiak pedig most kerültek sorra. Sőt, hamarosan a kelet-európai régió is fogadhat a különleges szállítmányokból. Ez vélhetően nem tetszik majd a Kreml érdekeivel összhangban cselekvő Gazpromnak, amely régóta a térség szinte kizárólagos ellátója. Igaz, csak a hagyományos módszerrel, vagyis csővezetéken juttatja a kontinens keleti részébe az orosz földgázt. Ebből már sok gondja származott az eladónak, de a vevőknek is, hiszen a tranzitországok egyike-másika elszámolási vitákba keveredett a Gazprommal, és emiatt Moszkva már többször is elzárta a gázcsapot, komoly gondot okozva harmadik országbeli fogyasztóknak.
Az LNG továbbítása nincs csőhálózathoz kötve. Igaz, a cseppfolyósítás nem egyszerű folyamat, ráadásul a meglehetősen drága tárolás és szállítás csak sajátos infrastruktúrával biztosítható. A költségeket növeli a cseppfolyós anyag visszagázosítása is, de úgy tűnik, még így is jobban megéri, mert egyre több helyre lehet eljuttatni, a klasszikus szállítási megoldásnál olcsóbban. A fokozatosan növekvő kínálat a globalizálódó gázpiacon ugyanakkor a „termék” árának folyamatos csökkenését eredményezheti.
Az LNG-piacon jelenleg Ausztrália, Katar és Malajzia a legjelentősebb exportőr. Az évtized végére már az USA is felzárkózhat mögéjük, de az is elképzelhető, hogy a harmadik helyre lép elő.
Egyelőre azonban még kevés LNG-t exportál. A harmadik hely megszerzéséhez meg kellene nyolcszoroznia a külföldi eladásra szánt cseppfolyósított gáz mennyiségét, ami vállalható feladat. Sőt sokan biztosra veszik, hogy a közeljövőben a világ egyik meghatározó gázexportőrévé lép elő, csupán azt kell eldöntenie, melyik piacot lássa el.
Becslések szerint a következő néhány évben több ország is jelentős összegeket fordít majd a saját LNG-infrastruktúra kiépítésére, vagyis cseppfolyósító és/vagy visszagázosító üzemek, terminálok létesítésére.
A nemzetközi gázkínálat emiatt jelentősen megváltozhat. Az új szereplők csaknem 160 milliárd köbméter pluszgázt juttathatnak a világpiacra, akár már az évtized végéig. Ezzel befolyásolhatják az árképzést és (jelentősen) átalakíthatják a regionális piacokat is.
Különösen azokat, amelyeknek nincs csővezetékük, vagy ki vannak szolgáltatva valamelyik monopolhelyzetű gázellátónak. Európában sokfelé épp ez a helyzet, ami rengeteg energiabiztonsági kockázatot hordoz magában.
Az EU szeretné elhárítani az ilyen veszélyeket, hiszen gázfogyasztásának immár 76 százalékát csak importból tudja fedezni. A tagországok a jövőben a jelenleginél sokkal több gázt használnak fel, ezért még többet kell importálniuk.
Tavaly az összfogyasztás harmadát fedezték csak cseppfolyósított gázból, a többi vezetéken keresztül jutott az uniós piacra, elsősorban Oroszországból és Norvégiából.
Európában jelenleg 35 LNG-terminál működik (15 országban), háromnak az építése pedig folyamatban van. Az uniós társállamok közül Spanyolországban található a legtöbb ilyen létesítmény (összesen 7), Franciaországban, Nagy-Britanniában és Svédországban pedig négy-négy terminált használnak.
