A szerbiai nagyvállalatok különböző magyarázatokat adnak arra a már évek óta megfigyelhető jelenségre, hogy az itthon előállított portékát sokszor a hazainál jóval alacsonyabb áron meg lehet találni a külföldi boltok polcain. A polgárok az okok iránt nem túlzottan érdeklődve csak egyben biztosak – alapos nyerészkedés áldozatai, hiszen azt, amit megéri eladni – tegyük fel – száz dinárért, ráadásul külföldön, egyszerű logikát követve, itthon is kifizetődne eladni ugyanannyiért, vagy még alacsonyabb áron...
Igaz, hogy az áruforgalmi adó egy százalékkal alacsonyabb Montenegróban és a boszniai Szerb Köztársaságban, ám ahhoz, hogy az áru felkerüljön egy ottani üzlet polcára, még számos más költséget is be kell számítani, beleértve a szállítási, tárolási költségeket, meg persze az ottani kereskedők hasznát is. Úgy tűnik, mindennek ellenére mégis lehetséges, hogy az árak az említett helyeken alacsonyabbak legyenek, mint Szerbiában. Csak a példa kedvéért, az étolaj literje Podgoricán 3 dinárral, száz gramm csokoládé 31 dinárral, fél kiló mogyorókrém 59 dinárral kerül kevesebbe. Még bosszantóbb, ha figyelembe vesszük azt a tényt is, hogy sok szerbiai termék még a tengerparton is olcsóbban kapható, mint itthon. A 200 grammos pirospaprika és a 12-es csomagolású toalettpapír is 30 dinárral olcsóbb Herceg-Noviban, mint a szerbiai bevásárlóhelyeken. Háromkilós mosóport Banja Lukában 82 dinárral olcsóbban lehet vásárolni. A példaként állítható termékek sora hosszú, ide sorolhatók a hazai textilipar termékei, de például a gépjármű-gumiabroncsok is.
Az árak még nagyobb csapásként hatnak, ha figyelembe vesszük, hogy nálunk a legalacsonyabb az átlagbér. Márciusi adatok szerint a montenegrói átlagkereset 465, a boszniai Szerb Köztársasági 395, a szerbiai pedig 336 euró. Az árak efféle különbözőségét Rade Probićević, többek között az Imleket, Szabadkai Tejgyárat, Knjaz Milošt és a Bambit csoportosító Danube Foods Group vállalati igazgatója teljesen reálisnak látja, mert véleménye szerint a napról napra változó árfolyam és a konkurencia indokolttá teszi azt. Szerinte arról sem kell megfeledkeznünk, hogy a kereskedők azok, akik a végső árat kialakítják, nem pedig a termékek előállítói. Ugyanakkor Goran Popović, a Szerbiai Fogyasztók Nemzeti Szervezetének elnöke határozottan elutasított minden efféle magyarázatot, s annak a véleményének adott hangot, hogy a szerbiai polgárok fizetik a hazai vállalatok külföldi marketingfogásait, alacsony árait.
Az efféle problémák megoldásának tekintetében egyelőre nem sok pozitív fejlemény várható, Szerbiának elsősorban egy erősebb fogyasztóvédelmi rendszerre lenne szüksége ahhoz, hogy bizonyos értelemben térdre tudja kényszeríteni, s az árak kialakítása terén a hazai mércékhez tudja igazítani a gyártókat és a forgalmazókat egyaránt.
