A gazdasági világválság, a hazai befektetési lehetőségek bizonytalansága és a kedvezőtlen politikai légkör ellenére tavaly hozzávetőleg kétmilliárd külföldi tőke áramlott Szerbiába, s ezzel a környező államok viszonylatában az első helyen áll. Lehet, hogy ez volt az oka annak, hogy vezető politikusaink a következő esztendőre még nagyobb tőkebeáramlást ígérnek. Arról azonban egy szót sem szólnak, hogy a nálunk befektetni szándékozóknak milyen akadályokat kell leküzdeniük, amíg kézhez kapják a szükséges engedélyeket. Ha ehhez párosul az ingatag értékű hazai fizetőeszköz, a Nemzetközi Valutaalappal történő huzavona, a hatályos törvényeink sokféle módon történő magyarázása, valamint a küszöbönálló választás, nem kell csodálkozni azon, hogy a tagjelöltséggel együtt nem igazán növekedett meg a külföldiek kedve, hogy nálunk fektessenek be.
Ilyen körülmények között örömhírnek számít, ha valamelyik idegen tőkepénzes itt szeretne bármit is létrehozni. Márpedig van ilyen. Például a kőolajtermékeket forgalmazó orosz vállalat, a Lukoil.
A név sokaknak valószínűleg ismerősen cseng, hiszen 2003 óta nem kevesebb, mint kétszáz benzinkutat vásárolt fel, és ezeket azóta is üzemelteti. Az már csak a kákán is csomót keresők számára visszatetsző, hogy amíg Jugoszlávia létezett, ezeknek a töltőállomásoknak legnagyobb részén az INA felirat díszelgett. Tudomásunk szerint a két ország (Szerbia és Horvátország) azóta sem tudott dűlőútra jutni a vagyon visszaszármaztatásának kérdésében.
Erre mondják, hogy nehéz kivenni a tojást a kutya szájából. Pláne, ha dolgoznia sem kellett érte.
A Lukoilt azonban nem érdekli a dolog eme része. Magánóriáscégről van szó, amelyben legfontosabb a profit. S a pénznek nincs szaga. Az oroszoknak azonban igen jó orruk van annak megállapítására, hogy ne a pillanatnyi előnyöket, hanem a hosszabb távú lehetőségeket érezzék meg.
A szóban forgó cég vezetése most azon munkálkodik, hogy ha nem is az egyeduralmat, de a legnagyobb részesedést megszerezze a 10-es közlekedési folyosó mentén felállítandó benzinkutakat illetően. A tét nem kicsi, hiszen legalább százhúsz benzinkútról van szó. Nekünk sem lenne – egyelőre – rossz üzlet, mivel a szóban forgó útvonalon csak elvétve található tankstelle. Tehát újakat kell építeni, s az oroszok nem győzik hangsúlyozni, hogy kizárólag a szerbiai kivitelezőkre tervezik bízni az építőipari részt. A gond „csupán” az, hogy tantaluszi kínokat élnek át, amíg sikerül megszerezniük a beruházás megkezdéshez szükséges engedélyeket.
Ezt a tényt a Világbank sem hagyta szó nélkül, s amikor képviselője szóvá tette, hogy Szerbiában nem kevesebb, mint 19 különféle engedélyre van szükség egy beruházás megkezdése előtt, Oliver Dulić miniszter ezt határozottan cáfolta, s azt bizonygatta, hogy „csak” tizenhat(!) papírról van szó. Nem csoda hát, hogy a bürokratikus eljárás szempontjából az említett pénzügyi intézmény hazánkat a világon a 175. helyre „osztotta be”.
A külföldiek előtt az sem teljesen világos, hogy községenként miért különbözik az engedélyek kiadásának időtartama. Míg egyes helyeken mindössze egy-két hónapig tart, máshol egy teljes esztendő sem elegendő. Mintha nem ugyanarról a törvényről volna szó.
Persze igen sok függ a helyi ügyintézőktől. Alulírottnak néhány évvel ezelőtti személyes tapasztalata, hogy egy 120 centi hosszú, a földalatti kábel lehelyezéséhez szükséges árok kiásására vonatkozó engedélyre öt hétig kellett várnia. Az ilyesmit elviseli a polgár és a gazdaság is. Nem mindegy azonban, hogy az ilyen papírszagú fékek miatt esetleg a Lukoil meggondolja magát, ahogyan már nem egyszer megemlítette, s elfelejti a szerbiai 10-es közlekedési folyosót, és pénzét más országban fekteti majd be.
Pitiáner helyi bürokraták miatt.
