A kilencvenes évek elején az állam által végrehajtott nagy devizarablás óta két évtized telt el, s az emberekben lassan kialakult a bankok iránti bizalom. Míg sokkal korábban, harminc-negyven évvel ezelőtt, senkinek sem jutott eszébe, hogy eladásra kínált ingatlanja vagy ingósága árát (akkor) nyugatnémet márkában szabja meg, a miloševići rendszer által a betétesektől ötmilliárd dollár értékű valuta rekvirálását követően a márka, később pedig az euró lett az isten. A mai napig is mindent ebben a valutanemben számolunk. Kivéve, persze, a mindennapi szükségleteket.
Részben ezért, elsősorban azonban az árfolyam gyors kapaszkodása miatt vetette fel néhány szakember, hogy a dinár helyett nálunk is be kellene vezetni az eurót. A hitelek 95 százalékát amúgy is euróban számolják, az emberek euróban takarékoskodnak, nagyobb értéktárgyak adás-vétele esetében is ez a valuta cserél gazdát.
Vajon van-e valós esély arra, hogy mi, akik az EU előszobájába is csak nehezen jutottunk be, tagja legyünk az eurozónának? Elméletileg igen, hiszen az európai központi banknak nincs lehetősége ezt meggátolni. Másrészt, amennyi eurót mi forgalomba hoznánk, semmilyen hatással nem lenne erre a valutára.
Ha az euró bevezetése mellett döntenénk, számos előny származna belőle. Mindenképpen a 3 százalékos európai szintre csökkenne az infláció, hiszen a bankókat nem mi nyomtathatnánk, kedvünk szerint. Ezenkívül a külkereskedelmünk legnagyobb része az EU országaival bonyolódik, hazai és külföldi adósságainkat is euróban tartják számon.
Gazdaságilag talán még elfogadható és előnyös is lenne egy ilyen megoldás, politikailag azonban semmiképpen. Arról van szó ugyanis, hogy a pénzkibocsátásból az országnak tetemes, egyes számítások szerint évente mindegy 2,5 milliárd euró haszna származik, és ez Szerbia esetében igen komoly tétel. Másrészt, az euró esetleges bevezetése után sokkal körülményesebb, pontosabban, nehezebb lenne az államadósság kezelése, hiszen gyakorlatilag lakatot tehetnénk a pénzverdére, s a költségvetési hiányt nem fedezhetnénk újabb pénzkibocsátással. Ebből eredően a jelenleginél sokkal nehezebb lenne a szociális béke megőrzése, mivel csak akkor jutnánk friss pénzhez, amiből a fizetéseket és a nyugdíjakat, valamint a más, szociális jellegű kiadásokat fedezhetnénk, ha új értéket teremtenénk, vagyis a termelést mindenképpen nagy mértékben növelni kellene. Márpedig ezt akár most is megtehetnénk, csak éppen megfelelő gazdaságpolitikára, a jelenleginél összehasonlíthatatlanul nagyobb pénzügyi fegyelemre volna szükség. Ilyen körülmények között nem fordulhatna elő, hogy a vállalatok és a vállalkozók 2-3 milliárd euró dinárértékével tartozzanak a nyugdíjalapnak, aminek nagyobb részét már nem lehet behajtani. Abban az esetben az államnak nem kellene 300 millió eurót költenie a munkaévek összekapcsolására, amihez tulajdonképpen semmi köze, de kizárólag ő a felelős a járulékok megfizettetését illetően.
Valljuk be őszintén, mi még nem vagyunk elég érettek arra, hogy egy ilyen komoly és felelősségteljes „kalandba” bocsátkozzunk, hiszen a leginkább derűlátó szakemberek szerint is legalább tíz évre lesz szükségünk, hogy az Európai Unió befogadjon bennünket.
Az eurózónáról pedig egyelőre kár beszélni. Marad tehát számunkra az euró – mint családi aranytartalék.
