Negyed századdal ezelőtt elsősorban a fejlett világban és a kelet-európai blokkban neve volt a jugoszláv és ezen belül a szerbiai építőiparnak. Vállalataink évente átlagosan 2,5 milliárd dollárt hoztak haza Irakból, Líbiából, Dél-Amerikából és Afrikából, de jelen voltak a Szovjetunióban is. Akkori devizakeresetük ma felér 12-13 milliárd dollárral is, ami nagyon jól jönne az üres államkasszának. Abban az időben hatalmas megtiszteltetést és nem kisebb pénzkereseti lehetőséget jelentett bekerülni egy Afrikába induló brigádba, hiszen – igaz, a hazainál jóval nehezebb körülmények között – a havi fizetésük sokszorosát vehették kézhez a kőművesek, ácsok, vasbetonszerelők. A kiküldetésből hazatérő munkások valóságos médiasztárokká léptek elő, hiszen minden, magára valamit is adó lap, rádióadó és tévéállomás igyekezett minél érdekesebb riportokban bemutatni a „munka hőseit”.
Azóta merőben megváltozott a helyzet. A valamikor csak Szerbiában több mint 100 000 embert foglalkoztató iparág mára koldusbotra jutott. Már csak az idősebbek emlékeznek a belgrádi Komgrapra, a Radra, az újvidéki Neimarra, a topolyai Május 1-re, a nagybecskereki GIK Banatra, vagy éppen a zentai Graditeljre. A felsorolt vállalatok és a velük azonos kapacitásúak abban az időben szinte az egész országot felépítették.
A kilencvenes évek kezdete óta azonban zuhanórepülésbe kezdett a gazdaság, s ezzel együtt az építőipar is. A korábbi két évtizedben szinte számolatlanul épültek a vállalati, káder- és szociális lakások, hiszen törvény kötelezte a cégeket a személyi jövedelem megfelelő százalékának az említett célokra való elkülönítésére. Aztán jött az értelmetlen, az országot teljes romlásba döntő háború. A balkáni diktatúra szó szerint aprópénzért elkótyavetyélte a társadalmi tulajdonban levő lakásokat, újak építéséről azonban szó sem lehetett. Az építők munka nélkül maradtak. A tucatnyi évvel ezelőtt bekövetkezett félfordulat sem segített a helyzeten. Azóta is tart a magánosítás. Amelyik vállalat ért valamit, elkelt, a többi, jó félezer pedig a kutyának sem kell.
Ebben a gazdasági zűrzavarban minden ricsaj nélkül egyszerűen megszűntek a fent említett építőipari nagyvállalatok. Az állam a kisujját sem mozdította érdekükben, hiszen a mindenkori politikai vezetés tisztában volt és van azzal, hogy pénz híján még ki tudja meddig nem igen tud munkát adni a kőműveseknek.
Illetve…
A kevéske beruházás kivitelezését frissen-gyorsan alakult vállalkozásoknak adták, vagy éppen külföldieket kértek fel a munka elvégzésére. Az utóbbiak pedig két kézzel kaptak az alkalmon, hiszen sok más, békésebb időszakot átélt országban is megcsappant a beruházási kedv. Azt a munkát, amit kaptak, elvégezték maguk, vagy – a legjobb esetben – alvállalkozóként foglalkoztatták valamelyik, még úgy-ahogy lézengő szerbiai céget.
Ma már a szerbiai építőipar odáig süllyedt, hogy azoknak a megbízásoknak is örül, amelyeket valamikor undorral és nem kis szakmai gőggel kapásból elutasított.
Úgy hírlik, hogy nekik most már nem derogál aláfalazni egy vert falu házat.
