Hozzáértők és beavatottak szerint áldott szerencsénk, hogy májusban választások lesznek, és nyilvánvaló, hogy ilyenkor a politikai vezetés a saját hatalmon maradásán, illetve az ellenzék a hatalomra kerülésén kívül nemigen foglalkozik más, komolyabb témákkal. Ez esetünkben azért fontos, mert az illetékes minisztérium és a kormány is újból elővette a kommunális vállalatok magánosításának témáját. Nyilván ebből is pénzt szeretne csinálni, de arra aligha gondol, hogy egy ilyen húzása milyen következményekkel járhat.
Nagyjából két évvel ezelőtt mi is, csak érintőlegesen, foglalkoztunk a kérdéssel. Akkoriban egy kommunális szakember, igaz, magánbeszélgetésben, érvekkel támasztotta alá, hogy a kommunális vállalatok, pontosabban a vízszolgáltató magánosítása valóságos katasztrófát jelentene a polgárok számára.
Az eddig sem volt kérdéses, hogy akik részt vettek az állami vállalatok privatizálásában, kizárólag a majdani, de inkább a minél gyorsabban megszerezhető profitot tartották szem előtt. A víz, pontosabban az ivóvíz esetében ez igencsak sarkosíthatja a témát.
Tegyük fel, hogy akár csak egy Zenta nagyságú, nem egészen húszezer lelket számláló városkában egy kézbe kerül a szóban forgó tevékenység. A tulajdonos szinte korlátlan hatalomra tesz szert, hiszen ahogyan több mint fél évszázaddal ezelőtt az egyik versikében tanultuk, „…víz nélkül nem élhet semmi. Fű, fa, virág dehogyis lenne, csak kiégett föld és sivatag benne…”
Arról nem is szólva, hogy az egykori Jugoszláv Képviselőház több mint húsz évvel ezelőtt azóta is hatályban levő törvényben rögzítette a természeti kincsek kiaknázásának feltételeit. Ennek pedig az a lényege, hogy magánszemély nem formálhat rá jogot. Persze a törvény bizonyos részben csak írott malaszt maradt, mert – ugyancsak zentai példával élve – még mindig léteznek magánszemélyek által üzemeltetett törpe vízvezeték-hálózatok. A polgárok csoportja (Grupa građana. Emlékszik még valaki erre a kifejezésre?) azonban egy Istenért sem hajlandó lemondani törvénytelen „tulajdonáról”. Persze ebben az esetben az önkormányzatok kötelessége volna „visszaállamosítani”, de ezzel a kommunális vállalat(ok) meglevő ezerfajta nyűge mellett még egyet varrna a nyakukba, hiszen a nagyjából negyvenéves, a mai igényeknek nem megfelelő vezetékek katasztrofális állapotban vannak. Helyettük újakat kéne lefektetni, de honnan rá a pénz.
Komoly tudósok már régen felhívták a világ kormányainak figyelmét a vízkészlet rohamos csökkenésére, és arra, hogy belátható időn belül fegyveres konfliktusok is kialakulhatnak a víz birtoklásáért.
Nos, immáron erre is van példa. Ugyanis a világ nagyobb része úgy tudja, hogy Líbiában a maradék kőolajkészletek miatt dúlnak a harcok, a terep és az ottani viszonyok ismerői azonban váltig erősítik, hogy lényegében azon kevéske víz a tét, amely az afrikai ország egyes részén (még) található.
Szerencsére mi nem tartunk ott, hogy fegyverrel kellene megvédenünk mindennapi italunkat, de az emberi nemtörődömség, sőt nyugodt lélekkel mondhatjuk, hogy a vízkészletekkel való rablógazdálkodás ékes példáival lépten-nyomon találkozhatunk. Csak végig kell sétálni a Tisza, a Duna, vagy bármely másik folyó partján, s láthatjuk, hogy mi, emberek mit követtünk el a természet ellen.
Igencsak jó volna, hogyha a belgrádi vezetés is eltöprengene ezen, illetve a vízellátó vállalatok magánosításának tervén. Annál is inkább, mert az európai országok legnagyobb részében az állam ennek a természeti kincsnek a kizárólagos vagy többségi résztulajdonosa.
Tehát rövid távú előnyök megszerzése érdekében nem volna szabad játszani a vízzel.
