Még két évtizeddel ezelőtt is igen sok vállalatban a dolgozók készpénzben kapták meg a fizetésüket. Ennek jó oldala volt, hogy nem kellett a bankban sorban állni, másrészt (elsősorban a feleségek) nem örültek ennek, mert a férjek egy része hazafelé leakadt valamelyik kiskocsmában, s esetenként elverte az egész havi bérét.
A nyugati megoldásokat a fejlődés alapkövének tartó államok, így az egykori Jugoszlávia is áttért a banki átutalások gyakorlatára. A kezdeti gondokon túljutva a rendszer bejáródott, és akinek éppen nem volt szüksége a teljes összegre, az átmenetileg szükségtelennek tartott pénzt a betétkönyvén, később a folyószámláján hagyta. Komolyabb kamat ugyan nem járt ezért, de részben nem volt „szem előtt”, tehát lehetőséget nyújtott az esetleges takarékosságra, másrészt a besurranó tolvajokat vagy a betörőket sem provokálta a házban/lakásban rejtegetett pénz.
Néhány évvel ezelőtt a bankok rájöttek arra, hogy ebből a törvényi megkötésből hasznot húzhatnak, és bevezették a számlavezetési díjat. Kezdetben szinte jelképes összeggel terhelték ügyfelüket, az idő múlásával azonban a pénzintézetek étvágya olyannyira megnőtt, hogy ma már egyes bankok az említett címen minden hónap elsején havonta akár 450 dinárral is karcsúsítják a polgár náluk vezetett számláját.
A bankok egyesületének legutóbbi kimutatása szerint Szerbiában jelenleg 6,4 millió betétes van, s a számlavezetési díj címén tőlük levont összeg havonta hozzávetőleg 960 millió dinár.
Egyes hozzáértők szerint ez légből kapott profitot jelent, hiszen az ügyfél a saját 120–450 dinárjáért semmilyen külön szolgáltatást sem kap. Arról nem is szólva, hogy a folyószámlán (esetleg) maradt összeg után a bank nem fizet kamatot, holott lehetősége van arra, hogy a meglehetősen borsos kamatláb helyett a betétet kihelyezze, vagyis hitel formájában értékesítse.
Ha a témával kapcsolatban a bankokat kérdezik, az illetékesek azt válaszolják, hogy ez az eljárás az ügyviteli stratégiájuk részét képezi. Nos, kétségtelen, hogy ezt a választ nyugodtan minősíthetjük „nesze semmi, fogd meg jól”-nak, hiszen ugyancsak banki stratégiáról hallunk, amikor a felvett hitel kamatját a szerződött fél egyetértése nélkül úgy alakítják (rendszerint felfelé), ahogy az „üzleti stratégia” megköveteli.
Ez utóbbi már azért is elgondolkodtató, hogy a kötelmi viszonyokról szóló törvény szerint egy szerződés módosításához mindkét szerződött félnek hozzá kell(ene) járulnia, ha az említett dokumentum nem rendelkezik másképp. Márpedig ezeknél a szerződéseknél általában megtalálható az apró betűs rész, amire a hitelt igénylő polgár, nyilván a hitel megszerzése feletti örömében, nem fordít figyelmet. Ez kapóra jön a hitelezőnek, hiszen egy esetleges pör alkalmával – sajnos – joggal hivatkozhat rá.
Egyébként az is vitatható, hogy a bankok a számlavezetési díj alkalmazását jogilag elfogadható módon vezették-e be, hiszen mielőtt ezt megtették, nem kérték ki az ügyfél véleményét. Persze felesleges vitatni a jogszerűséget, mert ha ez nem állna fenn, ennyi év alatt talán akadt volna olyan betétes, aki megtámadja.
Más lapra tartozik, hogy Szerbia (és még sok ország) jogrendje nem tér ki erre a kérdésre, vagy ha igen, nem bocsátkozik részletekbe. Magyarán: elfelejti becsukni a kiskaput, amit a bankok már megtaláltak, és alaposan ki is használnak.
Találkozhatunk olyan magyarázattal is, hogy a bankoknak a számlavezetés érdekében többek munkaerőt kell alkalmazniuk, a számítógépes rendszert is ennek megfelelően kell fejleszteniük stb.
Lehetséges, hogy a számítógép programjában szükség van némi módosításra, de a plusz munkaerő felvétele erősen vitatható, hiszen mindegyik bank (több)tucatnyi más szolgáltatást is kínál, és ezeknek a megvalósításához emberek kellenek.
A fentiek, és sok más tényező ismeretében nincs mit csodálkozni azon, hogy amíg a gazdaság a csőd szélén billeg, addig a bankok legnagyobb része nem kis profitot valósít meg.
Elvileg a számlavezetésből származó évi 11 milliárd dinár nem nagy összeg a harminc bank között szétosztva.
De sok kicsi sokra megy.
