A kragujevaci autógyártás a Fiatnak köszönhetően él (Fotó: Beta)
Két évtizeddel ezelőtt Szerbia gazdaságának harminc százalékát tette ki az ipar. Tíz évvel később ez a szám tizennyolc százalékra apadt, ma pedig a nemzeti össztermék értékének megteremtésében mindössze tizenhárom százalékkal vesz részt. Akkoriban, vagyis a nacionalista vérgőz kitörése előtt a köztársaságban (is) számtalan olyan gyárat tartottunk számon, amelyekben az emberek ezrei megkeresték a mindennapi betevőt. Sőt a családjukat is el tudták tartani.
A háború, majd a politikai félfordulat, s mindezek tetejében a félresikerült magánosítás „eredményeként” 98 olyan gyár zárta be kapuját, amelyekben egyenként legalább 5000 munkás és alkalmazott dolgozott. Azóta egy részüknek sikerült nyugdíjba vonulni, kevesek új munkahelyet találtak, legtöbben azonban azóta is a munkanélküliek hosszú listáját gyarapítják.
A szakemberek szerint 1989 volt az utolsó esztendő, amikor gazdasági fejlődésről beszélhettünk. Azóta a hanyatlás szemmel látható, ezt elsősorban a foglalkoztatás folyamatos csökkenése (is) bizonyítja. Az egykori gyárak helyén üzletközpontok, hatalmas irodaházak épültek.
Azt is hozzáértők állítják, hogy ha Szerbia társadalmi össztermékének értéke évente néhány százalékot növekedne, legalább harminc esztendőre volna szükség, hogy elérjük az 1989-es szintet.
A jelenlegi helyzet javulását három pontban határozzák meg: a termelés, a kivitel és a foglalkoztatás növelése. Szerintük ugyanis az államnak ezt kellene hathatósan támogatnia, ha belátható időn belül ki akar lábalni a mostani helyzetből.
Figyelemre méltó példa a gépkocsiipar, hiszen a kragujevaci Zastavával egyidejűleg kezdett üzemelni a dél-koreai Hunday. Az előbbinek csupán azért van nyoma, mert a Fiat gyakorlatilag átvette a termelést és a gyár irányítását, az utóbbi pedig a világ autógyártásában feltornázta magát a hatodik helyre.
Sokan azt állítják, hogy nem minden ok nélkül válik Szerbia egyre bizonytalanabb befektetési területté, s ezért a következő időszakban nem számíthatunk a külföldi tőke eddigi ütemű beáramlására. Másrészt a gazdasági világválság is megtette hatását, vagyis a nemzetközi társaságoknak is kevés pénzük van az újabb befektetésekre. Ezzel szemben a szakemberek váltig hangoztatják, hogy a jó projektumokra és a biztató ötletekre ma is van pénz. Vagyis ha az ország megfelelő (jogi, gazdasági és politikai) légkört teremtene, a nagytőke talán az eddiginél is nagyobb érdeklődést tanúsítana irántunk. Ez annál inkább logikusan hangzik, mert Szerbiában a munkaerő még mindig olcsó, viszont arra is számos bizonyítékot találhatunk, hogy ugyanez a munkaerő képes jól és sokat dolgozni, csupán megfelelően kell irányítani és jutalmazni.
A fejlődés szempontjából jelentős tényező a korral való lépéstartás. Ma nem lehet a világon már régen elavult technológiával bíbelődni, hiszen elsősorban az elektronika és a kommunikáció terén rövid idő alatt hétmérföldes előrelépések történnek.
Mindent összevetve, Szerbiának is van esélye a közepesen fejlett országokhoz való felnövésre, „csupán” az államvezetéstől az alacsonyabb szintű szakemberekig mindenkit a helyére kellene tenni.
