Természetesen ezúttal is a dinár folyamatos értékvesztéséről van szó. Újév óta ugyanis a Szerbiai Nemzeti Bank több mint 700 millió eurót dobot piacra, hogy megfékezze, de legalábbis valamelyes mérsékelje az euró napi áringadozásának mértékét. Ha ugyanis szem előtt tartjuk, hogy januárban még 103 dinárt kellett adni az európai közös valutáért, ma pedig már a középárfolyam is vészesen megközelítette az újabb lélektani határként emlegetett 112 dinárt, akkor némileg érthető a jegybank vezetősége által végzett „kiárusítás”, hiszen a dinár értékének zuhanása valószínűleg pánikot keltene a hazai piacon, és az infláció is meglódulna.
Szerencsére az ország devizatartaléka megközelítőleg 10 milliárd euró, tehát van miből költeni erre a „lengéscsillapítóra”. A pénz azonban olyan, mint sok minden más, ha sokáig nem tesznek hozzá, hanem csak elvesznek belőle előbb-utóbb elfogy. Nos, a hozzáértők szerint ha ilyen ütemben folyik az árfolyam védelme, nagyjából három év alatt kiürül a kincstár, és akkor bekövetkezhet a krach. Persze erről aligha lehet szó, hiszen egy ország devizatartalékok nélkül olyan, mint amikor a meztelen ember zsebében igyekeznek kotorászni.
Térségünkben azonban ilyesmire is volt példa, hiszen a nagy Szerbiáról szőtt vérgőzös álom megvalósítására való törekvés akkoriban csaknem teljesen kiürítette az állampénztárt. Ennek következményeit már több mint két évtizede nyögjük, s ki tudja, hogy még meddig leszünk kénytelenek elviselni.
Az euró folyamatos drágulása egyre súlyosabb helyzetbe hozza azokat a polgárokat és vállalkozásokat, akik/amelyek euróalapú hitelt kénytelenek törleszteni, hiszen a havi ráta – dinárban kifejezve – egyre nagyobb, a családok és a cégek bevétele pedig jó, ha nem csökken. Tehát egyre nehezebben tudják előteremteni a pénzt a törlesztőrészletre.
A kérdéssel még felszínesen sem foglalkozók azt hihetnék, hogy ez az állapot igencsak megfelel a hitelező bankoknak. Nos, szó nincs róla, hiszen a dinár értéke csökkenésének arányában növekedik a bedőlésre ítélt hitelek száma is. Elérkezik az a határ, amelyen túl már nem képes sem a vállalat, sem a polgár eleget tenni pénzügyi kötelezettségének. A bank egy ideig tolerálja a késést, de végül, anyagi érdekei megvédése ügyében, jogi eszközhöz nyúl, vagyis per útján tulajdonába veszi a hitelfedezetként megjelölt ingatlant vagy ingóságot. Ez a hitelező ugyan hozzájutott a kihelyezett pénzének ellenértékéhez, de nem magához a pénzhez, hiszen a lefoglalt lakást vagy autót valakinek el kellene adni. Vevő pedig nemigen akad. Vagyis a bank nyakán marad a bútorozatlan lakás, vagy a félig kifizetett autó.
A bankok azonban még ebből a helyzetből is igyekeznek profitot szerezni. Lépten-nyomon azzal nyaggatják az embert, hogy vegyen fel dinárhitelt. Ma már nincs életkori megkötés (mint három évvel ezelőtt), szavatolják a fix kamatot, de ez utóbbi hallatán az emberben megáll az ütő. Évente 17–25 százalékot is felszámolnak, ami egy családnál felér a pénzügyi katasztrófával.
Persze, lehet, hogy egyeseken, átmenetileg, segít egy ilyen mentő hitel, de ez csak amolyan „folt hátán folt” megoldás.
Szakemberek egybehangzóan állítják, hogy az euró árfolyamának növekedését csak két módon lehetne megállítani. Sajnos mindkettőhöz, legalábbis Szerbiában, varázspálca szükségeltetik. Olyannyira kellene növelni a kivitelt, hogy annak értéke átlépje az importált áruért fizetendő összeget. A baj ott kezdődik, hogy nekünk igen kevés olyan termékünk van, amelyért külföld hajlandó fizetni. A másik megoldás a külföldi tőke beáramlása. Ha ugyanis a tőkés világból valaki nálunk akar befektetni, általában építőanyagra, munkaerőre vagy éppen a nálunk is található termelőeszközökre van szüksége. Ő hozza a devizát, nálunk eladja, az érte kapott dinárral pedig kifizeti a vásárolt anyagot és a munkások bérét. Tehát bizonyos szempontból friss tőke áramlik az országba.
Amíg még volt mit magánosítani, jöttek is a vastagon tömött bankkártyákkal rendelkezők, s megvették, ami őket érdekelte. De az egykori társadalmi vagyon is jócskán fogyóban van, tehát alig akad kurrens áru.
Az sem mellékes, hogy a választások előtti politikai hangulat semmiképpen sem kedvezett a külföldi beruházásoknak. Elég csak az egyik elnökjelölt ama nyilatkozatára gondolni, hogy „ha ő lesz az elnök, az előtte levő által megkötött szerződések őt nem kötelezik semmire”.
Márpedig a pénz a leggyávább valami. Ahol egy kis bizonytalanságot vél felfedezni, onnan hanyatt-homlok menekül. Pontosabban, oda se megy.
A fentebb elmondottak alapján nem nehéz levonni a következtetést, miszerint ma Szerbiában senki sem tudja megmondani, hogy a következő időszakban hogyan alakul a dinár árfolyama.
Vagyis: a csökkenésnek még nem látni a végét.
