Tapasztalhatjuk, a dinár az euróhoz viszonyítva folyamatosan tartja a lejtmenetet, és semmi jele annak, hogy belátható időn belül megszilárdul, netán az értéke legalább némileg a korábbi szintek valamelyikére kapaszkodik. A Szerb Nemzeti Bank erőlködései, hogy a devizapiacon való időnkénti megjelenéssel és több tízmillió európai valuta eladásával visszafogja a hazai fizetőeszköz értékcsökkenését, sorra kudarcot vallanak. Tény ugyan, hogy némileg ellensúlyozza a napi ingadozást, de a stabilizálására a lassan egymilliárd eurót megközelítő, eladott összeg sem elegendő. A szakemberek állítása szerint ez a folyamat nem tarthat örökké, hiszen előbb-utóbb kimerülnek az ország devizatartalékai, s akkor teljes erejével fog lesújtani a pénzromlás veszélye. Egyetlen, igazi megoldás az lenne, ha Szerbia friss és nagyobb összegű tőkéhez jutna. Igen sürgősen ugyanis növelni kellene a kivitelt, a helyét a nemzetközi megméretésben is megálló termékekkel és szolgáltatásokkal megjelenni ott, ahol még van pénz és vásárlói kedv. Tekintettel azonban arra, hogy Szerbia kivitelének igen jelentős százalékát a mindenkori hatalom által érdeme alatt támogatott mezőgazdaság adja, a jelenlegi körülmények között a parasztok és a mezőgazdasági vállalatok, valamint az élelmiszeripar nem képesek ezen a téren tovább nyújtózkodni.
Van azonban az országnak még egy pici lehetősége. Ez pedig a még mindig állami kézben levő cég(ek) privatizálása. Habár a helyzet ezen a téren sem rózsás. Mint tudjuk, a kormány a Telekom eladásával meglehetősen felsült, az államilag agyontámogatott, s ennek ellenére is a tönk szélén álló JAT légiforgalmi vállalat iránt a kutya sem érdeklődik. Volt ugyan egy kíváncsiskodó, akiről kiderült, hogy meglehetősen kétes üzletember, tehát nem nevezhető komoly vevőnek.
A kőolajipart, feldolgozó és értékesítő kapacitásokkal, valamint a lelőhelyekkel együtt a politikai vezetés aprópénzért az oroszoknak ajándékozta. Maradt még a villanygazdaság, amiből komoly pénz lehetne csinálni. Az egész ágazatért azonban legalább 12 milliárd(!) eurót szeretnének kapni. Kérdés, hogy valóban ér-e annyit, hiszen a honi felmérők legtöbb esetben sokkal többre taksálják „árujukat”, mint amennyi annak a valódi értéke.
Ezzel kapcsolatban a másik kétely, hogy akad-e külföldön olyan tőkepénzes, aki ekkora összeget le tudna, vagy akarna, tenni az asztalra. Ezt a szerbiai szakemberek is kétségesnek tartják, s szerintük az egész villanygazdaságot teljesen át kellene szervezni és úgy értékesíteni. Az átszervezés alatt pedig az apróbb darabokra való „szeletelés” értendő. Sokan, elsősorban a leginkább derűlátók, bíznak abban, hogy ha külön-külön kínálnánk eladásra a szénbányákat, az áramtermelő kapacitásokat, az elektromos energia szállításával foglalkozó részt, valamint az áramelosztó részlegeket, talán könnyebben pénzzé tehetnék ezt az állami vagyont, s néhány évre előre megmenthetnék a dinár árfolyamát. Ellenkező esetben továbbra is számolnunk kell a hazai valuta értékcsökkenésével.
A villanygazdaság esetében azonban sokan csak a nagy pénz látják benne. A hozzávetőleg 120000 embert foglalkoztató mamutvállalat – elvileg – ugyan eladható, csupán az a kérdés (vagy nem is kérdés), hogy a majdani tulajdonosnak szüksége van-e ennyi foglalkoztatottra. Nyilvánvalóan nem. S erre számos példát lehetne felsorolni. Jobb munkaszervezéssel, a munkaidő megfelelő kihasználásával, a legjobb esetben is, ha a jelenlegi dolgozói állomány felére tartana igényt a vevő.
Lehetséges, hogy az adásvételi szerződésben rögzítenék, hogy – teszem azt – egy évig senkit sem szabad elbocsátani, s később is csak (az érintett munkásoknak) megfelelő szociális program keretei között nyújthatók át a munkakönyvek, de a kialkudó időtartam hamar elfogy és nem vitás, hogy az új tulajdonos meg fog szabadulni a munkaerő-feleslegtől.
Az esetleg ebből „helyben és nyomban” pénzt remélők azt is szem elől tévesztik, hogy egy ilyen gigászi cég a fentebb említett módon való átszervezése nem történhet meg egy hét alatt. A legderűlátóbb vélemények szerint is legalább két-három évre lenne szükség a részekre bontáshoz.
Egyrészt: mi lesz addig a dinárral?
Másrészt: a gazdasági fellendítése és a kivitel gyors növelése nélkül mire számíthatnánk öt év múlva, amikor elfogy a villanygazdaságért kapott pénz?
Mert tudnunk kell, hogy az állami költségvetés számára a villanygazdaság az utolsó jó zsíros falat.
