Amikor Szerbia megkezdte az állami, vagy ahogyan akkor nevezték, a társadalmi tulajdonban levő vállalatok magánosítását, a mindenkori kormányok nem győztek dicsekedni az eredménnyel. Hatalmas pénzek forogtak akkoriban, de az idő múlásánál sokkal gyorsabb ütemben zsugorodott az összeg. Az elmúlt tizenegy évben ugyanis nem kevesebb, mint 5 milliárd euró folyt az államkasszába, de ezt nem követte semmiféle fellendülés. Mi több, a gazdaság egyre mélyebbre süllyedt, s most már csak nosztalgiával emlegethetjük azokat az éveket, amikor az állam vezetése dúskált a milliárdokban.
A kérdés azonban, hogy mi lett ezzel a rengeteg pénzzel? Nos, az összegnek több mint fele 2004 és 2008 között érkezett az országba, a Vojislav Koštunica vezette kormány azonban, ahelyett, hogy ilyen „kemény” háttérrel belevágott volna a reformokba és az új értékeket, s nem kevés munkahelyet teremtő beruházásokba, a pénz legnagyobb részét a fogyasztásba ömlesztette. Jutott belőle az állami alkalmazottak fizetésére, nyugdíjakra, s mindenre, ami akár egy árnyalattal is növelhette a vezető nómenklatúra népszerűségét. A felelőtlen pénzkezelés kirívó példájával 2005-ben és 2006-ban találkozhattunk, amikor is a kormány hatalmas összegű kölcsönöket hagyott jóvá a Srbijašume, a Srbijagas és a Szerbiai Vasutak közvállalatoknak, az akkor állami kézben volt Galenika gyógyszergyárnak, a bori bányamedencének és a kőolajipari vállalatnak. Ezek közül egynek sem sikerült idejében törleszteni adósságát.
Mit lehetett volna kezdeni 5 milliárd euróval?
Nos, ha csak az utak állapotát nézzük, ennyi pénzből hozzávetőleg ezer kilométer autópályát lehetett volna építeni, vagyis a legkorszerűbb közlekedési útvonalat lehetett volna létrehozni Szabadkától a macedón határig, Montenegróig és az ibari főútvonal sem lenne olyan állapotban, mint amilyenben van. Egyes szakemberek szerint még maradt is volna a pénzből más, az egyébként elköltöttnél sokkal ésszerűbb és hasznosabb célokra. Például a nyugdíjrendszer és az állami adminisztráció reformjára. Ha az akkori (Koštunica vezette) kormány ezt megtette volna, ma nem tartanánk ott, hogy esetleg már a közeljövőben kérdésessé válnak bizonyos, a költségvetést (is) terhelő kifizetések.
Akkor, amikor az állam vezetése hatalmas eszközökkel rendelkezett, rendet lehetett volna teremteni az oktatásban is, és privatizálni lehetett volna mindegyik közvállalatot. Ma már – talán – nem főne a feje a kormánynak, hogy mi legyen a villanygazdasággal. Mert ha ezt is úgy elkótyavetyéli, mint – például – a kőolajipart, akkor már nem lesz mihez nyúlnia. Szerbia teljes gazdasága vagy idegen, vagy olykor meglehetősen homályos múltú üzletemberek kezébe kerül. Azt pedig legtöbben tudjuk, hogy „ahol a pénz, ott a hatalom”.
Nehéz elképzelni, hogy ezzel nincsenek tisztában a politikusaink, hiszen ők is földön járó emberek, akik – ha maguktól nem, hát a szüleiktől – megtanulhatták volna, hogy az pénz olyasmi, ami, ha nem pótolják, előbb-utóbb elfogy.
Jórészt Koštunicáék eltapsikoltak országos viszonylatban is vagyonnak számító összeget, s ezzel bebizonyították, hogy egy állam vezetéséhez igen kevés a váltig hangoztatott legalizmus.
Némi hozzáértésre is szükség lett volna.
