Talán az egész bolygón nincs olyan ország, amelyben az állam nem támogatná a gazdaság valamelyik ágát vagy a stratégiainak, nemzeti érdekűnek kikiáltott vállalatokat. Fogadjuk el, hogy ez rendben is van, annak ellenére, hogy – főleg a kapitalista világban – a politikusok a piac törvényeinek érvényesítéséről beszélnek. Vagyis: aki nem tud támasz nélkül talpon maradni, az szűnjön meg.
Nálunk (is), a szocializmusban mindenki elfogadta, hogy az állam hathatósan támogatta az egyes nagyvállalatokat. A központi emlőn már akkor megtalálható volt a vasút, a légi közlekedés, de az ország imázsának számított Crvena Zastava autógyár is. Az úgynevezett „céltermékek” gyáráról, vagyis a hadiüzemekről ne is beszéljünk.
Nos, megtörtént a (vad)kapitalizmusra való átállás, de azok a kollektívák, amelyek megszokták, hogy az állambácsi ha kell, ha nem, folyamatosan mögöttük áll, nem sokat tettek sorsuk, anyagi helyzetük javítása, vagy legalábbis saját erejükből történő fenntartása érdekében. Az igazgatók és az igazgatóbizottsági tagok folyamatosan felvették a – mai körülményeink között – szégyenletesen magas fizetésüket, és azért a pénzért könnyű (volt) gyakorolni az őket delegáló pártok iránti feltétlen hűséget.
Csupán az a kérdés, hogy ez a hűség mennyibe került nekünk, adófizető polgároknak. Hát… nagyon sokba, hiszen az elmúlt három évben a vasútnak közvetlenül több mint 36 milliárd dinár volt a vesztesége, de a korábbi hiányokkal együtt a negatív felhalmozódás már elérte a 130 milliárdot. A JAT 8, a kragujevaci fegyvergyár csaknem 3 milliárd mérleghiányt mutatott ki, de a többiek sem dicsekedhettek a teljesítményükkel. A pancsovai UTVA repülőgépgyárban három év alatt 400 millió, a piroti Május 1-je üzemben 570 millió, a kraljevói vagongyárban 743 millió, a župai vegyipari üzemben pedig 1,1 milliárd dinár hiány jelentkezett. Ezeket a mínuszokat legtöbb esetben az államkassza sínylette meg.
S ha csak ők volnának! De az államilag támogatottak listáján kevés híján 1300, főleg állami tulajdonban levő vállalat van. Náluk található a foglalkoztatottak 5 százaléka, éves veszteségük pedig csaknem félmilliárd euró. Ez azonban csak a látszat, mert nagyjából négyszer ennyivel tartoznak az államnak adók és járulékok címén.
A szakemberek már sok évvel ezelőtt felhívták az államvezetés figyelmét arra, hogy a támogatások rendszere alapos átszervezésre szorul, hiszen a jelenlegi mércék az égvilágon senkit sem serkentenek jobb, szervezettebb, tehát eredményesebb munkára, s annak sem vetnek gátat, hogy a létszámot (minden indoklás és ésszerűség nélkül) tovább növeljék.
Úgy tűnik, a csúcspolitikának az sem jelent gondot, hogy évente hozzávetőleg egymilliárd eurónyi dinár vándorol ezekbe az életképtelen vállalatokba. Végtére könnyen adakozik a kormány, nem az ő pénzéről van szó.
Egyébként, ismerve a mi viszonyainkat, a mindenkori hatalmi pártoknak egyenesen érdekében áll a pénzfaló vállalatoknak a létezése, mert ezekben munkahelyhez (de nem munkához) juttathatják a pártkatonáikat.
A feneketlen zsákokba pedig csak ömlik a nép pénze.
