Néhány nappal ezelőtt foglalkoztunk az új kormány egyes tagjainak azon elképzelésével, hogy tízmilliárd euró hitelt kellene (külföldön) felvenni, s azt mind a gazdaságba fektetni. Ezzel meg lehetne oldani az egyre nyilvánvalóbb recessziót, hiszen fellendülne a termelés, munkahelyek százezrei nyílnának, fokozódna a jövedelem, s ezzel együtt az életszínvonal is. Elvileg ez rendben is volna, de biztos fedezet nélkül ma már senki sem ad kölcsönt, pláne ekkora összeget.
Ezt a polgárok egy jelentős része a saját bőrén, pontosabban a pénztárcáján érzi. A legújabb adatok szerint ugyanis a lakosságnak számottevő hányada olyan bankhitelt használ, amelynek a háza vagy a lakása képezi a fedezetét. Nem kis számról, csaknem egymillió emberről van szó. Túlnyomó többségük nagyobb ház vagy lakás vásárlása miatt terhelte le végletesen magát, de nem kevés azért vett fel hitelt és tábláztatta a házára vagy a lakására, mert jobb, esetleg új kocsit, netán bútort szeretett volna venni.
A legrosszabb esetben (ha nem lennének képesek fizetni a havi részletet), a bankok lefoglalhatnák biztosítékként a szerződésbe foglalt ingatlant, s – elméletileg – egymillió ember az utcára kerülhetne. Reméljük azonban, hogy ez csupán elmélet.
Lehet, hogy ez az egyik oka annak, hogy az utóbbi másfél évben, ha nem is zuhanásszerűen, de jelentős mértékben csökkentek a lakásárak. Tavalyelőtt ugyanis szemrebbenés nélkül négyzetméteréért akár 1300 eurót is elkértek a tulajdonosok, ma már ezerért, vagy akár nyolcszáz euróért is odaadnák. Ha volna kinek, mivelhogy a kereslet alaposan megcsappant.
Ingatlanközvetítő ügynökségek vezetői és más, hozzáértő szakemberek váltig hangoztatják, hogy a lakások ára még nem érte el a mélypontot. A kínálat és a kereslet törvénye szerint további árcsökkenés várható, hiszen egyre kevesebb embernek van a szalmazsákban annyi pénze, hogy meg tudjon vásárolni egy családi otthont, és a méregdrága, már-már uzsorakamatos bankhitelekbe sem mer senki belevágni. Ugyanakkor a két évvel ezelőtt pénzüket lakásépítésbe fektetők kénytelenek voltak rádöbbenni arra, hogy nem is volt jó ötlet az ingatlanpiacon ilyen formában történő fellépésük. Ők szinte kizárólag bankhitelt használtak az új lakások építéséhez, s akkor azt remélték, hogy olyan busás haszonnal adhatják el, amely a kamatokat is bőven fedezi. Nos, nem így történt, s most kénytelenek olykor a kifizetődőség határáig leszállítani az árakat, hogy törleszteni tudják a korábban felvett hiteleket.
A szerbiai lakásügynek azonban van egy furcsa fintora. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint az országban jelenleg hozzávetőleg 2,5 millió háztartás van, viszont a lakások és a családi házak száma meghaladja a 3,2 milliót. Ebből egyenesen következik, hogy legalább félmillió család két vagy több lakással, házzal rendelkezik. Az ingatlanforgalomban rájuk mint potenciális vevőkre aligha lehet számítani, hiszen könnyen megtörténhet, hogy az eladásra felkínált építmények nem kis része éppen az ő tulajdonunkban van. Mivel tapasztalják az árcsökkenést, igyekeznek még elfogadható áron megszabadulni az általuk nem használt ingatlanjaiktól.
Egyébként az ingatlanforgalom megtorpanása nem most kezdődött. Zentán például évekkel ezelőtt hozzávetőleg hatszáz házat és lakást kínáltak eladásra, s ez a szám azóta sem csökkent. Igaz, nem is növekedett.
Az azonban bizonyos, hogy rosszul számoltak azok, akik korábban házba, lakásba fektették pénzüket, mert a kilátások szerint még sokáig nem fog felélénkülni a lakosság életszínvonala, s ezzel együtt a vásárlói kedve.
