A hetvenes-nyolcvanas évek nagy építési, pontosabban beruházási expanziója óta egyre mélyebbre süllyedt Szerbia építőipara. E jelenséget az elmúlt két évben egyszerűen a világméretű gazdasági válsággal magyarázták, arra azonban senki sem figyelt, hogy a baj már jóval korábban kezdődött. Még huszonkét évvel ezelőtt is, igaz akkor már meglehetősen szerény keretek között, de fenn tudták magukat tartani a kisebb-nagyobb építővállalatok. Közismert volt azoknak a neve (Mostogradnja, Neimar stb.) amelyeknek nemcsak a hazai, de a nemzetközi porondon is volt keresnivalójuk.
Általában ők kapták meg az algériai, Szovjetunió-beli, líbiai munkákat, de vagy gazdasági kényszerből, vagy éppen párt-, illetve kormányutasításra maguk mellé vették a kisebb cégeket is. Így kerülhettek annak idején Afrikába a zentai Panonija (később Graditelj) munkásai, és sok itthon maradott kőműves, ács, vasszerelő irigységére, dollárban kapták meg járandóságukat.
Azóta, főleg az idősebb korosztályok tapasztalhatták, sokat változott a helyzet. A kilencvenes évek első felében sok milliárd dollárt ellövöldöztek, a maradékot pedig jó néhányan átvándoroltatták saját ciprusi és más bankokban levő számlájukra. A háborús őrületet elsősorban az építőipar sínylette meg. Az emberek és a még éldegélő vállalatok napi kenyérgondokkal küzdöttek, és eszükbe se jutott új gyárcsarnokot tervezni, vagy lakásokat teremteni, ennélfogva a kivitelező cégek nagy többsége tönkrement. Amelyek talpon maradtak, azoknak a vezetői igyekeztek minél közelebb kerülni a mindenkori hatalomhoz, hogy elsősorban ők tegyék rá kezüket a kevéske munkára.
Ma már csak azok dicsekedhetnének (ám dehogy teszik!) profittal, akik valami módon külföldön jutottak munkához. A hazai piacon ügyködők a toronyház építésétől az öreg ház aláfalazásáig mindent elvállalnak, és amikor befejezik a munkát, kiderül, hogy a beruházónak nincs pénze kifizetni őket. Hatalmas kinnlevőségeik miatt ők is eladósodnak, s ma már oda jutottak, hogy kétharmaduk fizetésképtelen, ami meggátolja az állami beruházásokra kiírt versenytárgyalásokon való megjelenést.
Két és fél évvel ezelőtt voltak bizonyos jelek a helyzet javulását illetően, s akkor számos vállalat hatalmas bankhitelekből igyekezett felújítani gépparkját. Mint utólag kiderült, ez lett a vesztük, mert az újabb mélyrepülés következményeként ma már nem képesek törleszteni a felvett hiteleket, a bank pedig kíméletlenül ráteszi kezét a folyószámlájukra befutó minden dinárra.
Az már csak hab a keserű tortán, hogy az elvégzett munka után járó adót az állam azonnal behajtja, nem törődve azzal, hogy a kivitelező megkapta-e pénzét a beruházótól.
Az sem mellékes, hogy a legrosszabb beruházó az állam, hiszen olykor évekig nem egyenlíti ki tartozását a kivitelezőnek, az adó behajtása terén azonban nem ismer kíméletet. Gyakorlatilag tehát kétszeresen vágja meg a az embereket: nem fizet, s még azt is elveszi, amit a cég máshol keresett meg.
A Szerbiai Gazdasági Kamara szakemberei szerint az államnak sürgősen kellene cselekednie, hogy a köztársaság építőiparát megmentse a teljes csődtől. Szerintük első lépésként csak akkor kellene tartania a markát az adóért, amikor a kivitelező is megkapta a saját pénzét. Másrészt a kivitelezési szerződéseknek nemcsak a munka elvégzése, de megfizetése szempontjából is pontosnak és félreérthetetlennek kell lenni. S aki nem tartja be a megállapodást, annak súlyos következményeket kellene viselnie.
Persze ha csak a politikusok nyilatkozatait tartjuk szem előtt, úgy tűnik, hogy az állam hathatósan igyekszik segítséget nyújtani, hiszen a kormány 18 milliárd dinárt hagyott jóvá 121 szerbiai, 110 vajdasági és 10 fővárosi projektumra. De mindez mit ér, ha fizetésre kerül sor és… (lásd mint fent).
(fotó: Ótos András)
A politikum olykor azt veti az építők szemére, hogy nem képesek tanulni a külföldi cégektől, amiknek kifizetődő Szerbiában vállalni munkát. Azt azonban egy szóval sem említik, hogy az idegen kivitelező a saját országától komoly támogatást kap a külföldön vállalt munkákra, tehát egyrészt ezért versenyképes, másrészt pedig azért, mert alvállalkozóként helyi, esetünkben szerbiai cégeket alkalmaz, de olykor 20–40 százalékkal olcsóbban végezteti el az általa felvállalt (állami garanciával fedezett munkáról lévén szó) és megfizettetett munkát.
A valós kivitelező pedig a kevéske keresetből igyekszik fenntartani magát, amíg ki nem derül, hogy neki nem jut pénz, de a posztó is elfogyott.
