Néhány évvel ezelőtt egy anekdotába illő jelenetet hallottam.
Két üzletember tárgyalt a bizniszről. Az egyik a szállító, a másik a vevő volt. Nagyobb gond nélkül megkötötték az üzletet, amikor a szállítónak eszébe jutott a téma leglényegesebb része.
– Hogyan akarod kifizetni az árut? – kérdezte a vevőtől.
– A szokásos módon.
– Az mit jelent?
– Hát… bíróság útján.
Az utóbbi évtizedekben ez a „fizetési mód” igencsak elharapódzott nálunk. A vevő elszállítja az árut, s szinte abban a pillanatban megfeledkezik az ellenérték átutalásáról. A termelő, szolgáltató, vagy szállító futhat a pénze után.
Mivel forgótőke nemigen akad, ő is ezzel a módszerrel szerzi be a nyersanyagot… és innen indul az ördögi kör. Vagyis: mindenki mindenkinek tartozik.
Az „átkosban” a szakemberek kitalálták ennek a problémának a megoldási módját is. Akkor úgy nevezték, hogy multilaterális kompenzáció. A kinnlevőségüket követelők ugyanis bejelentették igényüket a(z akkor még létező) Társadalmi Könyvviteli Szolgálatnak, ott pedig – számítógép hiányában – „gyalogosan” összevetették az adatokat, és viszonylag rövid idő alatt nagyobbrészt rendeződött ez a körbetartozás.
Most nincs, aki egy ilyen akciót megindítson, s a vállalatok és az intézmények csak kettőnek tartoznak: fűnek és fának. Ebből a bűvös körből az állam sem hiányozhat. Nemcsak a minisztériumok, hanem a köztársaságtól a legalsóbb szintekig működő közvállalatok is úsznak az adósságban.
Jelenleg az a helyzet, hogy az állam nagyjából 60 milliárd dinárral tartozik a cégeknek, s a megfizetési határidő hússzorosa az Európai Unióban megszokott 30 napnak.
Lévén, hogy ez az adósságprobléma nemcsak az államot, hanem elsősorban a hitelezőket, ennek következtében pedig a teljes gazdaságot igen súlyosan terheli, a kormány arra az elhatározásra jutott, hogy intézményes úton, tehát törvénnyel próbál gátat vetni az eladósodásnak. Más szóval ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen elsősorban saját maga ellen szándékozik törvényt hozni. A kormány terve szerint ugyanis legtöbb 60 napig lehet elnapolni az adósság kifizetését. Aki ennek nem tesz eleget, komoly büntetéssel számolhat.
A vállalatvezetők – természetesen – örömmel fogadták a kormány kezdeményezését. Az egyik cégvezető szerint ma Szerbiában az a gyakorlat, hogy az árut átvevők, illetve a szolgáltatások igénybe vevői 180 –250 nap alatt törlesztik kötelezettségüket.
Az egyik gazdasági elemző, hivatásánál fogva, sokkal mélyebbre „ásta magát” a témában. Elsősorban a szóban forgó csaknem 60 milliárdos állami, illetve közvállalati adósság hatását boncolgatva annak a meggyőződésének adott hangot, hogy ha valami lesz ebből a törvényből, s az állam be is tartja (ami nemigen szokása), akkor a köztársasági, tartományi, községi költségvetés igen komoly gondokkal találja magát szemben. Két hónap alatt ugyanis képtelen lesz előteremteni több mint 600 millió eurót érő dinárt, hogy – jó példával elöl járva – megszabaduljon az adósság terhétől.
Felmerült az a vélemény is, hogy esetleg öt évre átütemezik az adósságot, vagyis az érdekelt hitelezők csak 2016-ban kapnák meg a nekik járó pénz utolsó részletét. Nos, hogy addigra, euróban kifejezve, mennyit fog érni az összeg, arról jobb nem beszélni.
Elméletileg egy ilyen törvény (betartása) rendkívül jó hatással lenne a gazdaságra, hiszen a vállalatok úgyszólván egyik napról a másikra nem várt pénzhez jutnának. Az sem vitás, hogy a cégek fizetőképességének növekedésével együtt a hazai, de elsősorban a külföldi piacon a tekintélyük is hatalmasat ugrana.
A fentieket azonban komoly fenntartással kell fogadni, hiszen a probléma olyannyira összetett, hogy nemcsak jóakarat, hanem a nagyobbnál is hatalmasabb összegre van szükség.
Már csak az az „aprócska” kérdés, hogy honnan.
