Annak ellenére, hogy több mint tíz év múlt el a politikai félfordulat óta, vannak bizonyos témakörök, amelyekkel azóta egyik kormány sem volt hajlandó érdemében foglalkozni. Ha alaposabban vizsgáljuk a kérdést, kiderül, hogy minden esetben igen komoly anyagiakról van szó.
Az egykori társadalmi, később állami vagyon magánosítása viszonylag simán ment, hiszen általa az egyre üresebb államkassza hatalmas pénzekhez jutott. Még annak ellenére is, hogy az általában jól menő vállalatokat mélyen áron alul gyakorlatilag elkótyavetyélte. Maradt még a villanygazdaság és a telefontársaság, de ehhez ragaszkodik a mindenkori hatalom. Esetükben felmerül a gyanú, hogy tulajdonképpen az éppen regnáló pártoknak van szükségük erre a két bőségszarura, lévén, hogy a választási kampány idején, de azon kívül is komoly pénzek vándorolnak a pártkasszákba.
Ugyanakkor a második világháború után a kommunista rezsim által kirabolt emberek jogos követeléseit csak szóban ismerik el. Az államosítás, nacionalizálás és elkobzás révén koldusbotra juttatottak utódai immár jó néhány éve követelik jussukat az államtól. A politikai csúcsvezetés minden alkalommal elismeri az igények jogosságát, de gyakorlatilag semmit sem tesz annak érdekében, hogy anyagilag is rehabilitálja ezeket az embereket.
A Vagyon-visszaszármaztatási Szorgalmazó Polgári Tömörülés adatai szerint eddig száztízezren nyújtották be igényüket, közöttük több mint négyezer külföldi állampolgár. Kétharmaduk esetében az illetékesek dokumentálták a követeléseket, de a jelenlegi rezsim vezetése folyamatosan csűri-csavarja a megoldás végkifejletét, hiszen igen nagy pénzekről, értékekről van szó.
Az említett egyesület szerint csaknem kilencvenöt százalék esetében nem is lenne szükség készpénz kifizetésére, mert olyan ingatlanokról (szántókról, erdőkről, legelőkről, építményekről) van szó, amelyeket szinte egy tollvonással vissza lehetne juttatni jogos tulajdonosuknak, s csak öt százalék esetében kellene a kormánynak (igaz, meglehetősen mélyen) a zsebébe nyúlnia.
Az érdekeltek szerint az államnak legalább háromszor akkora ingatlanvagyon van a tulajdonában, mint amennyit az annak idején megraboltak örökösei követelnek, tehát csak az akarat hiányzik.
A fentiek ismerete ellenére a Pénzügyi Tanács tagjai váltig hangoztatják, hogy az EU feltételei között szerepel az is, hogy Szerbia államadóssága nem lépheti át az ország bruttó termelési értékének hatvan százalékát, s ez is csak a fejlett államokra vonatkozik. Szerintük Szerbia esetében ez a plafon negyven százalék körül mozog, vagyis a visszaszármaztatás folyamatában nem adósíthatja el magát.
A hatalom azonban olykor még a tisztesség határát is szívesen túllépi, ha ezzel időt nyerhet. Az egyesület ugyanis három évvel ezelőtt kérte a pénzügyminisztériumtól, hogy betekintést nyerhessen a tagsága által benyújtott követelések adataiba, de erre csak a napokban kapott választ.
Ugyanakkor valakinek egy csapásra sürgőssé vált a közvagyonról szóló törvény mielőbbi meghozatala, mert az lehetőséget és keretet nyújtana a kormánynak, hogy a még tulajdonában levő ingatlanokat értékesíthesse. Ezt akár úgy is lehet érteni, hogy minél előbb pénzzé szeretné tenni azt a vagyont, amit már régen köteles lett volna visszaadni. Arról nem is szólva, hogy bizonyos (jogi) szempontból a kommunista rezsim által ellopott javakról van szó. Márpedig ha valaki lopott holmit árul, az bűncselekménynek számít.
A követelődzések, könyörgések azonban mit sem számítanak. A politikum hallgat, mellébeszél, tagad, cselez. Vagyis húzza az időt.
Ahelyett, hogy nyíltan, becsületesen kimondaná: vagyont vissza nem adunk!
