Az alábbiakkal kapcsolatban egy fanyar vicc jut az ember eszébe. Ha ugyanis súlyos a helyzet, a borúlátó imigyen sopánkodik:
– Ennél rosszabb már nem lehet!
Mire az optimista bizakodóan:
– Dehogynem, dehogynem!
Három évvel ezelőtt kezdődött a nagy gazdasági világválság, amiből még a legfejlettebb országoknak sem sikerült teljesen kilábalniuk, s a szakemberek máris azt jósolják, hogy akár az év végéig bekövetkezhet az újabb pénzügyi-gazdasági szökőár.
Feltételezésük nem teljesen alaptalan, hiszen az Európai Unióban hónapokkal ezelőtt kiderült, hogy az egyébként sem gazdag Görögország a csőd szélén áll, s a huszonhét országnak azóta is fő a feje, hogyan lehetne Athént megmenteni a teljes összeomlástól. Hogy a baj nagyobb legyen, Spanyolországban is csak a Nap süt ragyogóan. Sok minden más, ami a gazdasággal kapcsolatos, súlyos sötétségtől retteg. Ahogy múlik az idő, egyre nyilvánvalóbb, hogy a madridi kormány sem lesz képes a nagy összefogás nélkül rendezni az ország pénzügyeit.
Európában maradva, még ez sem minden. Olaszországban is komoly bajok vannak. Úgy látszik, Berlusconi miniszterelnöknek, ha saját zsebéről van szó, akadnak ugyan épületes ötletei a pénzcsinálást illetően, de a vezetésére bízott nép sorsa annál kevésbé érdekli.
Az USA szenátusában és képviselőházában is dúl a harc, ugyanis Obama elnök a két testülettől engedélyt szeretne kicsikarni az ország az eddiginél nagyobb méretű eladósítását illetően, de a republikánusok erről hallani sem akarnak. Ez talán érthető, hiszen Amerika esetében ezermilliárd dolláros nagyságrendekről van szó. Ez pedig akkora összeg, hogy Rejtő Jenő regényalakja, Wágner Úr azt mondaná:
– Ennyi pénz még számtanpéldákban sincsen.
Mindebből az átlagember is megértheti, hogy nagy baj lehet a világgazdasággal. Pláne, ha tudjuk, hogy a még mindig tartó világválság egyik haszonélvezőjénél, nevezetesen a világ lélekszámának egynegyedét adó Kínában sem virágzik már száz virág. Érezhetően lelassult a gazdasági növekedés, és pénzügyi téren is gyűlnek a gondok.
A fentebb említett világrészek azonban messze esnek Szerbiától, s amint Székelykevén a régi öregek szokták mondani, „minden szamár a saját terhét érzi legnehezebbnek”, bennünket elsősorban az érdekel, hogy mi várható ebben az igencsak szűk országban.
Nos, a szerbiai szakemberek semmi jóval nem kecsegtetnek. Egyesek véleménye szerint már az idén bekövetkezhet az újabb gazdasági megrázkódtatás, amiből az eddiginél nehezebben tudunk kilábalni.
Emlékeztetőül: 2008-tól napjainkig a dinár (az euróhoz viszonyítva) 30 százalékot vesztett az értékéből, a nyilvántartott munkanélküliség 14-ről 22 százalékra növekedett, a vállalatok (és az ország is) egyre nehezebben képesek eleget tenni adósságuk törlesztése terén, lelassult a külföldi tőke beáramlása, és a kiviteli eredményeinkkel sem dicsekedhetünk.
Az első és legnagyobb kérdés, hogy mit tehetünk mi magunk a várható helyzet súlyának tompítása érdekében? A hozzáértők váltig hangoztatják, hogy túl kicsik és gyengék vagyunk ahhoz, hogy jelentősebb fékerőt képezzünk. Annyi azonban bizonyos, hogy a közfogyasztást semmiképpen sem szabad növelni (tehát ismét a nyugdíjasok és a közszférában dolgozók kerülnek „célkeresztbe”), viszont minél előbb csökkenteni kell(ene) a költségvetési hiányt.
Okkal várható, hogy az adósságválság miatt újabb vállalkozások ezrei fognak tönkremenni. A külföldi tőke nemcsak határainkon kívül marad, hanem a már meglevő világcégek kimenekítik pénzüket. A következmény egyértelmű: munkahelyek ezreinek megszűnésével, vagyis a munkanélküliség további növekedésével kell számolnunk.
Egyes, korábban magánosított vállalatok, gyárak vezetői is hangot adtak aggodalmuknak. Nagyobbára egyetértenek azzal, hogy az eddiginél erőteljesebben a hazai lehetőségek felkutatása és alkalmazása felé kell fordulnunk. Szerintük Istentől vétek kiszállítani a nyersanyagot, majd késztermékként ugyanazt importálni, amikor a határainkon belül is lehetőség van a feldolgozásra. Másrészt minden szinten minimálisra kellene csökkenteni a költségeket, s az így megtakarított pénzt a termelés és a termékek fejlesztésére fordítani.
A kimagasló tekintélyű szakemberek magasröptű megnyilatkozásait valahogy úgy lehetne köznapi nyelvre fordítani, hogy „végső ideje, hogy elkezdjünk dolgozni”.
Hogy ebből lesz-e valami, azt már évtizedek óta a másvilágon harmonikázó kevevári öreg ismerősöm, Decsov Pali bácsi, akinek húszéves korában egy rabbiátus természetű öregasszony az ablaka alatti ladézás (zajongás) miatt lúgot öntött az arcába és ettől megvakult (akkor még) Palika azt mondaná:
– Majd meglátjuk!
