Országosan jogos felháborodást keltett, amikor kiderült, hogy a kormány potom 400 millió euróért tulajdonképpen elajándékozta az orosz Gaszpromnyeftnek a Szerbiai Kőolajipari Vállalat (NIS) 51 százalékát. Ellenzéki pártok, politikusok és tekintélyes magánszemélyek is hallatták hangjukat, s váltig hangoztatták, hogy ezzel az „ajándékkal” aligha fogja Belgrád megvásárolni Moszkva jóindulatát nemzetközi téren. Ez később ki is derült, hiszen –többek között – Koszovó ügyében sem kockáztatták tekintélyüket, amikor Szerbia vagy Prishtina igazáról volt szó.
A magánosítási folyamat idején azonban egy szó sem esett a NIS gazdasági-pénzügyi helyzetéről. Mint utólag kiderült, a korábbi közvállalati vezetőség idején a kőolajipar veszteségei 2008-ban elérték a 90 millió eurót. Közvállalatról lévén szó, az adósságait az államnak kellett (volna) fedeznie. Talán éppen ezért látta jobb megoldásnak a kormány, hogy egy ilyen súlyos helyzetben levő céget rásóz az oroszokra, s még némi pénzt is kicsikar tőlük.
Persze nem csak az újvidéki palota lakói voltak képtelenek hasznot hajtani, hiszen a vasút, a JAT és a Galenika sem tud kikecmeregni a vállalatukat egyre mélyebbre süllyesztő élő mocsárból.
Az oroszok azonban nyilván tudták, hogy mibe fektetik a pénzüket, hiszen mindössze egy év alatt 16,7 milliárd dináros nyereséget valósítottak meg. Ez az államnak sem vált kárára, mivel különféle adók, járulékok és illetékek címén már az első esztendőben a NIS csaknem 84 milliárd dinárt fizetett, ami a teljes szerbiai költségvetés 13 százalékát képezi.
Talán mondani sem kell, hogy a téma kapcsán az újságírók megszólaltatták az egyik volt igazgatót is, aki elismerte, hogy a Gaszpromnyeft kiváló vezetői gárdával rendelkezik, de a vállalat helyzetén sokat lendített az átszervezés is. Ez alatt azt kell érteni, hogy amíg az állam százszázalékos tulajdonjoggal rendelkezett, a mindenkori helyzetnek megfelelően rendelte el a NIS tagvállalatai közötti pénzátömlesztést. Arról nem is szólva, hogy a kőolajipari vállalat korábban köteles volt 64 sportszervezetet támogatni. Mindenki ugyanis úgy gondolta, hogy gazdag cégről van szó, amelyiknek meg sem kottyan havonta néhány tízmillió dinár elherdálása. Az is „természetes”, hogy a befolyásos politikusok kedvenc sportklubjaiknak harcolták ki a legnagyobb támogatásokat. Ha az igazgató(k) nem volt(ak) hajlandó(k) ilyen célra megnyitni a vállalat bugyellárisát, azonnal érkezett a leváltásra vonatkozó fenyegetés.
Nos, ennek vége. Az új tulajdonos annak és annyit ad, akinek és amennyit akar. A jelek szerint azonban kezdettől fogva úri kedve azt diktálja, hogy elzárjon minden ilyen csapot. Magáncégről lévén szó, a politikumnak nincs ráhatása a dolgok ilyetén történő alakulására.
Az átszervezések folyamatában igen sok vezető személy volt kénytelen megválni a kényelmes karosszékétől. Addig ugyanis másfél munkásra egy igazgató jutott, ami minden bizonnyal világcsúcsnak számít. Most csak annyi direktor úr van a NIS-ben, amennyire feltétlenül szükség van.
A gazdasági elemzők szemére vetik a kormánynak, hogy a NIS részvényei 51 százalékának eladásával tulajdonképpen külföldi kézbe adta a hazai furatokat, olaj- és gázmezőket, és a kitermelés minden jogát. Három évvel ezelőtt ugyanis 720 000 tonna kőolajat hoztak a felszínre, amely a mai árak szerint 200 millió dollárt ér. Már ez az olaj- és pénzforrás komoly hasznot hajt az új tulajdonosnak, a kibányászott és eladott gázról ne is beszéljük!
A kőolajipar esete azonban nagyon komoly tanulsággal is szolgálhatna azoknak, akiket illet. Nevezetesen azzal, hogy a közvállalatok vezetéséből maradéktalanul száműzni kellene a politikát, és a vezetést szakemberekre kellene bízni. Nálunk a gyakorlat – tudjuk – egészen más. Az éppen uralkodó párt vagy pártkoalíció egyszerűen felosztja egymás között a közvállalatokat, és mindegyik a saját káderét ülteti az igazgatói székbe. Sebaj, hogy az illető nem érti a dolgát, s olykor sokkal több kárt okoz, mint amennyi hasznot hajt. Fontos, hogy kézi vezérléssel irányítható legyen, s ha a pártpolitika megköveteli, a vezetésére bízott cég pénze egy szűk csoport prédájává válhasson.
A fentiek ismeretében talán könnyebb megérteni, hogy a pártok miért ágálnak a még mindig legjobban álló közvállalat, a Szerbiai Villanygazdaság magánosítása ellen. Ha ez megtörténne, elsőként nekik kellene lemondaniuk egy gazdag támogatóról.
Csak a bolond vágja maga alatt az ágat.
