Amikor a kormány potom négyszázmillió dollárért elprédálta a Szerbiai Kőolajipari Vállalatot, a hozzá közelálló (és fizetésileg tőle függő) szakemberek azt állították, hogy megszabadult az ország egy feneketlen zsáktól, hiszen közvállalat lévén, a veszteségeit a költségvetésből kellett pótolni.
Tény, hogy a NIS a 2009. évet 4,4 milliárd dinár ügyviteli, de több mint 37 milliárd dinár könyvelési veszteséggel zárta. A laikusok ebből akár arra is következtethettek, hogy egy nagyon rossz cégről van szó, s örülni kellene, hogy az oroszok hajlandók voltak egyáltalán fizetni érte. Arról azonban senki sem beszélt, hogy két munkásra egy igazgató jutott és politikai parancsra a kőolajipar évekig kénytelen volt anyagilag támogatni több mint hatvan sportegyesületet és klubot. Azt sem közölték a balga néppel, hogy mennyi pénz vándorolt az újvidéki palotából a pártok kasszájába.
Amikor az oroszok átvették az irányítást, átszervezték a vállalatot. Megszabadultak a munkaerő-feleslegtől… és egyáltalán, ésszerűsítették az egész ügyvitelt. Ennek eredményeként már a tavalyi évet nyereséggel zárta.
A legutóbbi tulajdonosi kimutatás szerint az idén az első hat hónapban 21,4 milliárd dinár a NIS adózott profitja. Ez még akkor is szép eredmény, ha tudjuk, hogy csupán az árfolyamkülönbség, ami rendkívül kedvezett a kőolajiparnak, 15,1 milliárd dinár hasznot hozott.
Az sem mellékes, hogy az állam is igencsak jól járt, hiszen a nagyvállalat alig fél év alatt, forgalmi és jövedéki adó címén nem kevesebb, mint 40 milliárd dinárhoz, vagyis 400 millió euróhoz jutott. Oka van tehát arra, hogy dicsérje a saját eszét, amiért az oroszok kezére játszotta az ország egyik legnagyobb vállalatát.
Ez a kép fényes oldala. Van azonban ennél sokkal árnyékosabb, pontosabban számunkra, polgárok számára sötétebb része is. Annak ellenére ugyanis, hogy például Horvátországban és Szlovéniában az átlagkereset háromszorosa a szerbiainak, az üzemanyag náluk jóval olcsóbb. Ennek nemcsak az az oka, hogy a NIS csaknem teljes mértékben monopolhelyzetben van, hanem főleg az, hogy a mi országunk jóval pénzéhesebb, mint a másik két egykori jugoszláv köztársaság, hiszen a Pancsován gyártott ólommentes benzin árának 52,55, a D-2-es üzemanyagnak pedig „csak” 44,7 százalékát teszi zsebre.
Aki esetleg járt autóval külföldön, tapasztalhatta, hogy csak Görögországban és Magyarországon drágább az üzemanyag.
Amikor szó esett a fentiekről, a NIS orosz igazgatóhelyettese váltig állította, hogy nem ők szabják meg a benzin és a dízel végső árát, hanem az állam, mivel az költségvetés iránti kötelezettségüket kénytelenek áthárítani a fogyasztóra.
A kiskereskedelmi árak ismeretében is volt képe azt állítani, hogy a NIS árai versenyképesek az európai piacon.
A dolognak van még egy vetülete. Nevezetesen az üzemanyag minősége. Egy, a napokban közzétett megállapítás szerint a szerbiai kőolajipar által áruba bocsátott benzin minősége a világ száz országa közül a harmadik helyen áll. Ebben csupán az a baj, hogy – hátulról!
Ha tehát mindent összevetünk, kiderül, hogy az újvidéki székhelyű nagyvállalat privatizálása során és után nyert az orosz befektető, nyer az állam.
Csupán a rájuk fanyalodó polgárok veszítenek. Nem is keveset.
