A Nemzetközi Valutaalap képviselői a szerbiai nyugdíjrendszer reformját sürgetik, arra hivatkozva, hogy nagy terhet rónak a költségvetésre a nyugdíjkifizetések. Jelenleg 1,8 millió munkaviszonyban levő által fizetett járulékból kellene biztosítani 1,7 millió nyugdíjas számára a járandóságot, a munkavállalók és a nyugdíjasok közötti arány tehát, ami valamikor négy az egyhez volt, ma már csak egy egyhez.
Jószerivel nem múlik el tárgyalás a Nemzetközi Valutaalap képviselőivel, hogy ne kerülnének szóba a nyugdíjasok, illetve a nyugdíjak. Honi politikusaink és közgazdászaink váltig hangoztatják, hogy a társadalom eme, mintegy 1,7 millió személyt számláló, rétege havi járandóságának kifizetése mekkora terhet ró az államkasszára.
A számok nem hazudnak, még ha olykor egyesek manipulálnak is az adatokkal. Tény, hogy a nyugdíjaknak csaknem felét az állam a büdzséből fedezi, ami nem kis összeg. A jelenlegi felmérés szerint az idén 2,3 milliárd euróba kerülnek azok a polgárok, akik 35-40 éven keresztül becsületesen fizették a nyugdíj-biztosítási járulékot, s most „az állam nyakán élnek”.
Arról azonban mélyen hallgatnak ugyanezek a vezető politikusok, hogy ők és alárendeltjeik az elmúlt években (két évtizedben) tulajdonképpen semmit sem tettek annak érdekében, hogy az alapot ne kelljen állandóan injekciózni, hanem meg tudjon állni a saját lábán. Tudvalevő ugyanis, hogy jelenleg a munkáltatók nyugdíj-biztosítási járulék címén 230 milliárd dinárral (nagyjából 2,3 milliárd euróval) tartoznak.
Két évvel ezelőtt Mlađan Dinkić akkori gazdasági miniszter nagy garral jelentette be, hogy véget vetnek ennek a felelőtlenségnek, és hamarosan olyan intézkedéseket foganatosítanak, amelyekkel útját fogják állni az ügyeskedőknek. Akkor arról is szó volt, hogy ha esetleg a tulajdonos (mesterségesen) csődbe viszi a vállalkozását, akkor az ingatlanjai árából kárpótolják az alapot.
Nem lett belőle semmi.
Az év elején Dragutin Radosavljević, az adóhivatal igazgatója szinte ugyanezt megismételte. A kormány azonban mélyen hallgat. Pedig az erre vonatkozó javaslat megszületése után rajta áll, hogy kidolgoztatja-e az illetékes minisztériummal a szükséges törvénytervezetet, amit a honatyák elé lehet terjeszteni.
Egyébként a szóban forgó adósságból az alap, illetve az adóhivatal alig 54 milliárdot képes megfizettetni. A többi mind valószínűség szerint „elúszik”.
Vajon mi a helyzet más országokban? Történetesen a két volt jugoszláv köztársaságban, Horvátországban és Macedóniában?
Az előbbiben a munkaadó, amikor dolgozóinak nettó fizetését szándékozza átutalni, bizonyítania kell, hogy az adókat és a járulékokat már befizette. Ez nélkül a számlavezető bank szóba sem áll vele.
Nagyjából hasonló a helyzet Macedóniában is. A törvény egyértelműen kimondja, hogy a vállalat, cég, vállalkozó 15-éig köteles az előző havi béreket, adókat és járulékokat kifizetni, különben az adóhivatal egy héten belül zárolja a számláját és leemeli az államnak, valamint a munkásoknak járó összeget. Ezenkívül minden nap a késésért 0,3 százalékos büntetőkamatot számol fel. Aki ismeri az úgynevezett komfortkamat-számítást (kamatos kamatot) tudja, hogy viszonylag rövid idő alatt a tartozás szinte az elviselhetetlenségi szintig emelkedik.
Persze, a Nyugdíj-biztosítási Alap is szorgalmasabb lehetne a pénzbehajtás terén, de ehhez megfelelő törvényi hátteret kellene biztosítani. Az alap ugyanis csak valamikor márciusban látja, hogy a jogi személy az elmúlt évben fizette-e a járulékot. Ezen az alapon az szóban forgó intézmény 300 esetben tett szabálysértési feljelentést, de azt csak az illetékes bíróság tudja, hogy mi lett azoknak a sorsa. És a büntetések sem eget verők, hiszen 10 000 és 800 000 dinár között mozognak.
A nyugdíjak folyamatos kifizetéséhez hiányzó összeg előteremtése azonban más módon is megoldható. Szakemberek szerint ugyanis a nyolcvanas évekhez viszonyítva a termelés most alig éri el a 38 százalékot. Vagyis 1,8 millió munkaviszonyban levő által fizetett járulékból kellene biztosítani 1,7 millió nyugdíjas számára a járandóságot. Ha ezen a téren esetleg történik némi előrelépés, akkor sem biztos, hogy rendeződik a helyzet. Amennyiben az államhatalom nem képes (vagy nem hajlandó) a sarkára állni és akár rigorózus büntetésekkel is rákényszeríteni a vállalatokat a járulékok folyamatos fizetésére, aligha fog javulni a helyzet.
A fent elmondottak alapján az embernek olyan érzése támad, hogy az ország bevételének nem a költségvetéshez tartozó részét a kormány Csáky szalmájaként kezeli.
És ennek az érdektelenségnek egyre nagyobb az ára.
