A hektáronkénti 14 000 dináros területalapú juttatás kétségkívül segít a parasztokon, de nem serkenti őket arra, hogy a rendelkezésükre álló szántót a lehető legésszerűbben használják. Ezzel szemben az agrármaffia ebben a kormányrendeletben valóságos aranybányára lelt, hiszen senki sem kéri számon, hogy termény formájában milyen mértékben járul hozzá az ország ellátási problémájának megoldásához, ne adj' isten, a kivitelből eredő, annyira szükséges deviza előteremtéséhez. A bejegyzett termelők és a „termelők”, jókora késéssel ugyan, de kézhez kapták a támogatást, akár a saját tulajdonban, akár bérleményként gazdálkodtak. Nem csoda hát, hogy az Arkan szabadcsapatában egykor jeleskedett „üzletember” a közelmúltban mindent megtett annak érdekében, hogy továbbra is bitorolhassa, például, a valamikori zentai mezőgazdasági kombinát kiváló minőségű parcelláit. Számára az már csak hab volt a tortán, hogy a bérleti díj fizetésekor sem törte le buzgalmában a vagyonkezelő ügynökség kilincsét. Ennek ellenére gorillákkal tette tiszteletét a meghirdetett árverésen, és sikerült is elérnie, hogy első nekifutásra az ne sikerüljön.
Tévedés lenne azt hinni, hogy ezek az újgazdagok nem tudnak számolni. Sőt! A matematika pedig pofonegyszerű: Zentán egy hold bérleti díja átlagban nyolc mázsa búza. Ezt megszorozzuk a tavaly nyáron fizetett hozzávetőleg 17 dináros kilónkénti árral, s nyomban kiderül, hogy hektáronként alig valamivel több mint 23 000 dinárt kell fizetnie. Ha ebből levonjuk a területalapú támogatást, a föld művelőjének mindössze 650 kiló árát kell learatnia a tízezer négyzetméteres területről. Persze, ha búzát vet. De azt minden földműveléssel foglalkozó ember tudja, hogy a kenyérgabona a legkevésbé felhalmozóképes növény, hiszen jószerivel semmilyen élő, vagy mondjuk úgy, kétkezi munka befektetését nem igényli.
Persze pénzbeli beruházásra igencsak szükség van, hiszen a vetőmag és a fejtrágya (amennyiben egyáltalán akad rá pénz) nem olcsó mulatság.
A termelés és a termelékenység serkentése érdekében a kormány egyéb, kétségkívül kedvező döntést is hozott. A D-2-es üzemanyag ártámogatása annak ellenére is nagy jelentőségű, hogy még hozzávetőleg sem lehet kedvező áron hozzájutni annyi „naftához”, amennyire a növénytermesztésben valóban szükség van. A gabonát vagy/és ipari növényt termesztők ugyanis a legjobb esetben hektáronként 40 liter üzemanyagot vásárolhatnak literenkénti 60 dináros árkedvezménnyel, holott egy átlagos fogyasztású traktor ezt a mennyiséget egyetlen szántás alkalmával már másfél hektáron elfogyasztja.
A szemmel látható jó szándék tehát adva van. Hacsak nem választási kampányfogás. Mert közeledik a voksolás ideje, s a hatalmiak talpa alatt igencsak ég a talaj. Könnyen megeshet ugyanis, hogy a szavazáson alul maradnak, tehát időzíteni kellett egy újabb mézesmadzagot.
Legyünk azonban derűlátók és fogadjuk el, hogy az ország vezetésének, legalább is ami a mezőgazdaság jövőjét illeti, megjött a jobbik esze, és végre felfogta, hogy a gazdasági növekedést aligha lehet az iparra alapozni. Azt már eddig is tudtuk, hogy Szerbia legerősebb ütőkártyája a mezőgazdaság, tehát azon kell(ene) egy nagyot lendíteni. Ha őszinték a fent említett ígéretek, joggal remélhetjük a helyzet javulását. A kérdések kérdését azonban még homály fedi. Mégpedig azt, hogy milyen terménymennyiség után milyen kedvezményekre számíthat a paraszt.
És van még egy dolog, ami akár szöget is üthet az ember fejébe. Amellett ugyanis, hogy a szakemberek kivétel nélkül pozitívan nyilatkoztak a kormány elképzeléséről, némi disszonáns hangot is tapasztalhattunk. Nevezetesen, a mezőgazdaság közgazdasági kérdéseivel foglalkozó intézet igazgatója, mintegy véletlenül, közbevetette, hogy a majdani, terménymennyiség-alapú támogatás meghatározásánál figyelembe kell venni a helyi adottságokat is.
Mit is akar ez jelenteni? Esetleg azt, hogy a Vajdaságban megtermő egy vagon búza után kevesebb állami támogatás jár(jon), mint a Drina-völgyiért? Csak azért, mert ott és az ország számos vidékén gyengébb minőségű a talaj? Vagy pedig – legyünk teljesen rosszmájúak – nehogy a vajdasági mezőgazda, sok-sok évtized után, egyszer jobban járjon, mint a Szávától délre eső területen szántó-vető ember?
Az sem hagyható szó nélkül, hogy az állami támogatás csak egy kis része a sikeresebb mezőgazdaságnak. Mit ér ugyanis a kilónkénti X dinár prémium, ha az újratermelési anyagok ára még köszönő viszonyban sincs a termény árával. Arról nem is szólva, hogy az árviszonyok bizonytalansága egyre jobban elbátortalanítja az embereket a föld túrásától és a ganézástól.
Mindent összevetve: végre valami mozdul a paraszt érdekében, de…
