Csapásra csapás! Mintha nem lett volna elegendő baj, hogy az idén a húsz évvel ezelőttihez viszonyítva, alig fele területen, vagyis valamivel több mint hatszázezer hektáron termett kenyérgabona, most az aszály csak tetézte a gondokat.
A búza esetében ezúttal visszaütött a hatalom sok éve tartó sunyisága. A felvásárlási árat ugyanis akkor határozták meg, amikor a kombájnosok már elfelejtették az aratást. A gazdák kész tények előtt álltak: vagy a szinte még az újratermelést sem szavatoló áron eladják terményüket, vagy pedig vállalják annak kockázatát, hogy az immár magánkézben levő malmok silóiban tároljak azt, s esetleg a búza már azt megelőzően nyomtalanul eltűnik onnan, mielőtt a földműves felkínálná eladásra. Jobbik esetben pedig fizeti a tárolási díjat, s ezzel is csökkenti saját jövedelmét.
Persze elvileg sokkal jobban járna, ha saját tárolójában őrizné a gabonát, de ahhoz előzőleg akkora pénzeket lenne kénytelen befektetni, hogy legalább egy évtizedre előre elköltené minden hasznát.
Az idén tehát alaposan megcsappant mennyiségű kenyérgabona került megőrzésre vagy eladásra. Ennek nemcsak a zuhanásszerűen csökkent terület az oka, hanem a hozam is „hibás”. Az időjárás és más körülmények miatt ugyanis jó átlagos hozamot könyvelhettek el a parasztok. Kútba esett hát a minisztériumi „szakemberek” jóslata, miszerint bőven jut búzából kivitelre is. Nos, a helyzet az, hogy Szerbiának egy évre hozzávetőleg 1,6 millió tonna búzára van szüksége, ezúttal pedig csak 1,8 millió tonna termett. Az úgynevezett átmeneti tartalékkal együtt alig 200 000 tonnát szállíthatunk külföldre. Nem remélhetik tehát a tűzközeli nagykereskedők, hogy ismét kaszálhatnak.
Amikor elúszni látszott a remélt haszon, egyes nábobok és minisztériumi főmuftik bíztak és hittek benne, hogy a kukorica, a napraforgó és a szója pótolja a veszteséget. Az aszály azonban keresztülhúzta a számításukat. Most már reális a veszély, hogy nem lesz elég szemestakarmány, s a még megmaradt állatállomány számára kénytelenek leszünk importból pótolni a hiányt.
Alapjában véve ez sem lenne tragédia, de az ország külkereskedelmi hiánya egyre nagyobb. Jelentősebb összegű deviza beáramlására nem lehet számítani, a Szerb Nemzeti Bank kormányzója pedig úgy eldugta a devizatartalékokat rejtő kassza kulcsát, hogy a kormány tagjainak még nem sikerült megtalálniuk. Pedig igen nagy lelkesedéssel keresik. Ennek érdekében – ha kell – még a kormányzót is hajlandók meneszteni.
Ebben az áldatlan helyzetben meglehetősen kis manőverezési lehetősége van a mezőgazdasági minisztériumnak, s ezzel együtt a kormánynak. „Valahonnan” (na, ugyan honnan?) kiszivárgott, hogy az illetékesek igen komoly formában foglalkoznak a gabonafélék kivitelének teljes betiltásával. Itthon kell tartani a búzát, kukoricát, napraforgót, cukorrépát és a szóját, bármi áron. A „bármi áron” megvalósításának legegyszerűbb és leghatásosabb eszköze a szocializmusból átmentett tervgazdálkodási voluntarizmus. Egyszerűen le kell ereszteni a sorompót a hazainál sokkal jobb ár miatt határon túlra igyekvő szállítmányok előtt, és csaknem minden meg van oldva! Ez amolyan Hofis megoldás: „Látja? Nem látja? Na, látja!”
Ez azonban nem minden. Félő ugyanis, hogy a gyenge termés miatt a termények ára úgy meglódul, hogy ember legyen a talpán, aki meg tudja fizetni. Erre is van megoldás: maximálni kell az árakat. Adod? Nem adod? Többet nem kapsz!
Ha a fentebb elmondottakról megkérdeznénk a minisztériumot, minden bizonnyal erélyesen tiltakoznának még a feltételezés ellen is, hogy ilyen bürokratikus eljárásra készülnének. Pedig a kiviteli stop és az árak maximalizálásának lehetősége valahonnan kiindult. Vagyis, már adagolják a népnek és a gazdáknak a „mannát”. Hogy ne érje őket felkészületlenül, ha valóban sor kerül minderre.
Érdekes, arról egy szót sem hallani, hogy az újratermelési anyagok árát is befagyasztanák vagy maximalizálnák. Azok szabadon alakulnak. Az üzemanyag, a műtrágya, a vetőmag és a vegyszerek drágulhatnak, ahogy akarnak.
Hogy ebbe belerokkan(hat) a paraszt? Ki törődik vele?
