A limáni központban tett látogatásunk során két erős okunk is volt arra, hogy elbeszélgessünk Spasenija Habenšusszal, az intézet lakójával. Amikor az illetékeseknél afelől érdeklődtünk, ki a központ legidősebb tagja, és ki az, aki a legrégebben él az otthonban, gyors választ kaptunk: „de hisz mindkét esetben ugyanannak a személynek a nevét mondhatjuk!” A kilencvenegyedik évében járó Spasenija a társalgás elején még kisebb meghűlésre panaszkodott, a beszélgetés végén azonban zavartalanul táncra perdült, mondván, ha mi nem élvezzük saját életünket, más nem élvezheti helyettünk.
Mióta él az otthonban?
– Nagyon siettem ide költözni. A Gerontológiai Központot 1974-ben nyitották meg. Még abban az évben szilveszterezést szerveztek, s mivel akkor már egyedül éltem, úgy gondoltam, én bizony nem ülök otthon egymagamban, elmegyek az ünnepségre. A következő év márciusában már beköltöztem az idősek otthonába.
Kissé elrugaszkodva a jelentől, az intézettől, hogyan alakult az élete, melyek azok a mozzanatok, amelyeket mindenképp megemlítene.
– Mint mindenki életében, az enyémben is voltak mindenféle időszakok. Édesanyám nagyon korán, négyéves koromban meghalt, de ami a továbbiakat illeti, szerencsésnek mondhatom magam. Egy ideig a nagynénémnél laktam, s a nagybátyám bizonyos idő elteltével megismertette édesapámat egy lánnyal. Emlékszem, hétéves voltam, és nyár volt. Az udvaron játszottam, amikor behívtak és nekem szegezték a kérdést: el tudnád-e fogadni anyukádnak ezt a nénit? Én még soha korábban őt nem láttam, de valahogyan éreztem, egy remek, jószívű teremtés áll előttem. Valami arra késztetett, hogy azonnal átöleljem az alig pár perce megismert személyt, s csak annyit mondjak, halkan, de határozottan: „el”. Mindössze pár perc kellett ahhoz, hogy az akkor először látott „néninek” az ölében üljek. Ma is állítom, soha életemben jobb döntést nem hoztam, mint akkor. Jobb nevelőanyát nem kívánhattam volna.
Merre vitte később a sors, mivel foglalkozott, mire emlékszik legszívesebben?
– Apám rendőrparancsnok volt, és munkájából kifolyólag sokat váltogattuk lakhelyünket. Éltünk Homokbálványoson, Gályán, Alibunáron. Ez utóbbi helységben kaptam először munkát, a bíróságon dolgoztam gépírónőként. Már kislány koromban is foglalkoztatott viszont a színház, a színjátszás, így nem tudtam ellenállni, hogy kipróbáljam. Mindenkinek nagyon tetszettem, csakhamar otthagytam az alibunári munkát, s előbb Újvidéken, később egy mitrovicai kis társulatnál színészkedtem. Élveztem, hogy főszerepeket játszhatok, de később nyugodtabb életet kívántam magamnak. Újvidéken, majd férjemmel, aki szintén korán elhunyt, Péterváradon laktunk, s a kórházban, azután pedig az egészségházban végeztem adminisztratív munkát. Amikor egyedül maradtam, az intézet mellett döntöttem. Itt megismertem egy elvált embert, és két és fél év múlva kiköltöztünk a központból – Gyálán vettünk házat. Nem értettük meg egymást, így én visszakerültem a Gerontológiai Központba, ahol hála Istennek nagyon jól érzem magam. Véleményem szerint mindenki a maga sorsának az irányítója. Ha ebben egy kicsit is sikeres, már nincs oka búslakodni.
Újvidéken, a limáni Gerontológiai Központban negyedévente kis ünnepség keretében köszöntik mindazokat, akiknek születésnapja volt a legutóbbi ünnepség óta. Jó alkalom ez arra, hogy az intézet minden lakója összejöjjön, társalogjon, élvezze a fellépők műsorát, de arra is, hogy együtt idézzék fel a szép emlékeket, melyek nélkül – mint ahogyan azt a központ kiváló írásairól ismert lakója, Kiss István mondta – nehéz lenne átélni a korral elkerülhetetlenül járó, a szoba rejtett zugában olykor megbúvó magányt és depressziót. „A szép emlékek hamar fejbe kólintják, fenéken billentik a két gonosztevőt” – hangzott el a születésnapi köszöntőben, így az ünnepnapok és a mindennapok egyaránt könnyen kedélyessé válhatnak.
