Húsz évvel ezelőtt elképzelni sem tudtam, mi a fenének építettek (Németországban) a falutól tizenhét, a várostól harminc kilométerre, a kukoricatábla közepére egy akkora áruházat, hogy a nyitott parkolójában elfért legalább nyolcszáz autó. Az már kevésbé tűnt fel, hogy se kirakata, se egyéb, vendégcsalogató üvegezett fala nem volt. Tudtam, hogy ott ez a „módi”, hiszen a betonpanel-gyárban magam is „serénykedtem” zsaluzóként ilyen falaknak a létrehozásában.
Víkenden azonban eloszlottak a kételyek. A parkoló megtelt, s a Domus Áruház tele volt vevőkkel. Ismerősök magyarázták, hogy az árak jóval alacsonyabbak, mint a faluban levő két önkiszolgálóban. Az áruválaszték bőségéről ne is beszéljünk.
Néhány évvel később Magyarországon láttam hasonlót, majd Szerbiába is beszégyenlősködött egy-két multi áruházlánc.
Azóta Zentán is megnyílt a Valdi (most Lurdi), a KTC és a város legszebb részén, a Tisza-parton (egy tető alatt) a Mercator és a Roda. Kezdetben, főleg az utóbbiban, volt is tolongás. Napjainkban azonban erről szó nincs. Hét közben a betérő vásárlót a magány gyötri, de hétvégeken sem kell félórákig sorban állni a pénztárnál.
Az ok prózaian egyszerű. A belgrádi Politika napilap Fogyasztó című mellékletében olvastam, hogy erősen szűnőben van a nagyáruházak elsődleges vonzereje, az alacsonyabb árszint. Sőt, jó néhány helyen ugyanazért a fogyasztási cikkért többet kell fizetni, mint a szomszédos önkiszolgálóban (ahol minden körülmények között előre köszönnek a vevőnek). Az áruválaszték egyre kisebb szerepet játszik, hiszen az életszínvonalunk csökkenésével apad a bevásárlási kedvünk is.
Az említett mellékletben olvashattuk, hogy két év alatt az árak – átlagosan – húsz százalékkal emelkedtek. Vannak azonban kivételek is. Az étolaj negyven, a tojás pedig harminc százalékkal drágább, mint tavalyelőtt volt.
Az összehasonlításokból az is kiderül, hogy az emberek ismét szívesebben térnek be a közelükben levő boltba, mint hogy kikutyagoljanak a város szélére, hiszen a benzin többe kerül, mint amennyit megspórolhatnak. A gond pedig az, hogy egy majd 8000 dinárt érő, úgynevezett, bevásárlókosár tartalmán mindössze száz dinár a „haszon”.
A helyzet ilyetén való alakulásának magyarázata pofonegyszerű. A hatalmas beruházással épült áruházak rezsije sokkal magasabb, mint egy szatócsbolté. S ezt akkor is ki kell fizetni, ha állandóan tömve van, de akkor is, ha egész héten egy lélek se tér be. Nos, a pénzhiány miatt egyre kevesebb a vásárló, a létesítmény fix terhei pedig maradtak (vagy növekedtek). Ugyanakkor a kisebb önkiszolgálók esetében az általános költségeknek csak egy töredéke a nagy áruházakkal szemben, tehát lehetőségük van a haszonrés visszafogására és a forgalom esetleges növelésére. Ez amolyan zsidópolitika: kis haszon, de nagy forgalom, tehát a haszon is nagyobb.
Nem kell tehát csodálkoznunk azon, ha belátható időn belül némely áruház kénytelen lesz becsukni.
