Különleges helyzetben ünnepelheti a nép az Európa-napot, amely arra emlékeztet, hogy Robert Schuman francia külügyminiszter 1950. május 9-én új politikai és gazdasági együttműködést vázolt fel az ókontinens számára. Kezdeményezését nemes cél vezérelte: összefogással, szoros együttműködéssel megakadályozni a háborúskodást az országok között. A dátum tehát jó alkalom arra, hogy a lakosság köszöntse a békét és az egységet.
Ezúttal ez nem lesz könnyű. Bár háború nincs, Európában egyre nagyobb a békétlenség, a széthúzás és a megosztottság. Az EU-ban különösen nagy a nyugtalanság, kapkodás, bizonytalanság és a félelem.
A pesszimisták, nacionalisták és az unióellenes erők már a közösség összeomlását vizionálják. A másik tábor összefogásra, a közös értékek, vívmányok megtartására biztat, a megújulás és a fejlődés reményében.
Egyre gyakrabban jelennek meg nyilatkozatok, elemzések és jósaltok az unió jövőjéről. Egy részük negatív kicsengésű, mivel a 2008-as válság óta a gondok megsokasodtak.
A problémák listája terjedelmes. Kezdődik a félrekezelt euróválsággal, a gazdasági-szociális-pénzügyi bizonytalansággal, folytatódik az EU-gyűlölő szélsőséges pártok, vitézkedő macsó politikusok és populista mozgalmak erősödésével, országcsoportok rivalizálásával, a Berlin elleni uszítással, a görög krízissel, a brit kilépési törekvésekkel, az iszlamista terrorveszéllyel, a schengeni övezet fellazulásával és Moszkva aknamunkájával.
A legújabb tétel a migránsválság. Az általa keltett zűrzavart csak tetézi, hogy az unió egyre működésképtelenebb és védtelenebb, s nemigen tud úrrá lenni a bajokon.
Az EU-t eredetileg azért hozták létre, hogy a békés politikai, gazdasági, társadalmi fejlődést szolgálja, illetve biztosítsa a stabilitást a kontinensen. A délszláv háborút és az ukrajnai konfliktust leszámítva, ez többé-kevésbé sikerült is.
Igaz, az európai gazdasági szerkezet olyan, hogy inkább a fejlettebb, vagyis a mag-Európához tartozó (észak)nyugati államoknak kedvez. A konstrukció, miképpen az euró, ugyanis az egyes államok gyengeségeit és erejét nem kiegyenlíti, hanem kihasználja.
Az utóbbi években ráadásul egyre nagyobb a felfordulás Európában. A vészmadarak szerint mindez arra utal, hogy nemsokára szétesik az unió, az euró- és a schengeni övezettel együtt, a tagállamok pedig visszatérnek nemzeti kereteik közé és eredeti valutájukhoz.
A visszakanyarodásba azonban mindegyik országnak bele kellene egyezni. Ez viszont valószínűtlen. A teljes szétforgácsolódás esetén ugyanis újjá kellene szervezni a kontinens működését, ami magában hordozza a nemzetállamok vad marakodásának, esetleg fegyveres összetűzésének a veszélyét.
Sokkal valószínűbbnek tűnik az EU (jelentős) reformja, illetve jelenlegi életképtelen formájának (és talán összetételének) megváltoztatása. Erről javaslatok sokasága fogalmazódott már meg.
Majdnem mindegyik koncepció közös vonása az európai föderáció megalakítása a (szűkebb) közösségen belül. Az ötletgazdák a mag-Európa vagy az eurózóna, esetleg a schengeni térség (egy részének) erőteljesebb integrációját javasolják, ami szorosabb pénzügyi, költségvetési, gazdasági, szociális és – a nemzetállamok hatásköreit megnyirbáló, jelentőségét mérséklő – politikai unió megteremtésével járna.
Erre nem holnap kerülne sor, inkább tíz éven belül. Ez alatt az idő alatt a csatlakozásra várók és készülők, így Szerbia is, a belépésről legfeljebb csak álmodhatnak.
Első lépésben egy megújulási tervet kellene készíteni. A 2008-as válság után ugyanis bebizonyosodott: az EU alapos átalakításra szorul, ha működőképesen fenn akar maradni.
A migránsválság szintén világossá tette ezt, de azt is, hogy az unió mély válságban van. Ennek hatására „házon belül” kezdik belátni: a szorosabb együttműködés csak bizonyos tagállamokkal folytatható.
Azok közül is elsősorban a német–francia tengely köré tömörülő mag-Európa országaival. Velük talán könnyebben létrejöhet a régóta emlegetett politikai unió, azaz az egységes és központosított vezetésű európai államközösség.
A mai EU ugyanis nem államként funkcionál. Mindössze egy gyenge kormányzati együttműködés, amely a lakosság életének csak bizonyos szegmensét képes befolyásolni. Ennél is nagyobb baj talán, hogy a tagok között nincs egyetértés a közös, uniós államstruktúra kiépítésében. Sőt jó ideje több országtól már idegen a szolidaritás és az önként vállalt kötelezettségek maradéktalan teljesítése is.
A maghoz a jövőben alighanem csak azok a hasonló gazdasági fejlettségű országok tartozhatnak, amelyek hajlandóak politikai unióra lépni.
Azok a (többségében keleti) tagországok, amelyek a nemzetállami szuverenitás mindenhatóságára hivatkozva elutasítják az integráció elmélyítését, kevésbé kívánatosak a belső körben. Ezért (valószínűleg) inkább a periférián hagyják őket. Így legalább fennmaradna a közösség látszata.
Kérdés, mit szólna ehhez a szövetséges Egyesült Államok. Az ország elnöke, Barack Obama ugyanis a napokban ismét hazája alapvető érdekének nevezte „az erős, egységes és demokratikus Európát”, amelyet bátran meg kell védeni a mostani veszedelmes kihívásoktól.
Persze, azt sem lehet kizárni, hogy az európai egység eszméjét felülírja a reálpolitika, s az EU főhatalmai szűkebbre szabják a közösség jelenlegi határait. A kívül rekedők akkor már azzal is vigasztalódhatnak, hogy nem kell naponta tiltakozniuk Brüsszel „parancsolgatása” és „túlhatalma” ellen.
Most sem kellene, merthogy ilyen nem létezik. Csak a populista, szélhámos és kalandor politikusok riogatnak vele. Sok esetben azok, akik személyesen (kormányfőként) vesznek részt a legfontosabb uniós döntéshozó testület, az Európai Tanács munkájában.
Brüsszelben tehát azok a vezetők határoznak (minden fontos kérdésben), akik otthon a nemzetállamot kormányozzák. Az unió központjában tehát senki sem áll a nemzetek fölött.
Ha ez az állapot – az EU gyökeres átalakításával – megváltozik, a szegényebb (tag)államok a mostaninál is kiszolgáltatottabbak lesznek a fejlettebb uniós versenytársaiknak. A globális kihívásokkal és a – sokfelé okkal szapult – nemzetközi tőkével szemben pedig szinte teljesen védtelenek maradnak.
