Hiába nyerték meg a közelmúltban megrendezett labdarúgó-bajnokságot a portugálok, amikor a nemzetközi sportverseny hőse – legalábbis számunkra – a magyar válogatott volt, amely negyvennégy év után, nemcsak, hogy kijutott a Franciaországban megrendezett bajnokságra, hanem kiváló játékával rengeteg ember szívébe belopta magát, s ha rövid időre is, de összefogta nemzetünket. Nikolić Nemanja, Király Gábor Ferenc, Böde, Dzsudzsák és a többiek mérkőzéseire Magyarországról és a határon túli térségről is több ezren is kilátogattak, azonban senki sem tette ezt olyan egyedi módon, mint egy tornyosi, egy zentai és egy magyarkanizsai fiatalember, akik Horvátországon, Magyarországon, Szlovénián és Olaszországon keresztül, kerékpárral utaztak ki Franciaországba, hogy támogatásukról biztosítsák a magyar csapatot.
Pihenő egy fotó erejéig
A több ezer kilométeres kerékpártúra merész ötlete Vajda Attila tornyosi testneveléstanár fejéből pattant ki, s nem is habozott sokáig, azonnal a tettek mezejére lépett, s elkezdte szervezni az utat. Az egyik közösségi oldalon közzétett útitárstoborzó felhívását régi, kerékpáros cimborája, a zentai Tripolszki Dalibor is elolvasta, s jelezte, hogy szívesen részt venne a túrán.
– Lényegében az egyik reggelen, a magyar válogatott egyik sikeres pótselejtezője után kezdtem el játszadozni a gondolattal, hogy valahogyan meg kellene ünnepelni a magyar csapatnak a bajnokságra való kijutását, s ott kellene lenni ezen a nagyszerű sporteseményen. A kijutást pedig kerékpáron kellene megoldani – mesélte Attila, aki már régóta dédelgette egy franciaországi kerékpártúra ötletét, amely során az óceánhoz szeretett volna kijutni. Most viszont adva volt az alkalom, s ezért a két jó barát úgy döntött, hogy kikerekeznek a Marseille-ben megrendezett Magyarország–Izland mérkőzésre.
Két héttel az indulás előtt Attilához és Daliborhoz Domonkos Edvárd személyében még egy útitárs csatlakozott. A magyarkanizsai fiatalember számára elég sajátos módon kezdődött a nagy utazás, ugyanis mivel nem sikerült fizetetlen szabadságot kivennie, a túra kedvéért felmondott annál a mosonmagyaróvári vállalatnál, ahol dolgozott, a túra rajtjához pedig Mosonmagyaróvárról két és fél nap alatt kerékpárral hazatekerve érkezett.
Útban Marseille felé
A vajdasági srácok június elején vágtak bele a nagy kalandba, hogy az utazásuk folyamán kisebb-nagyobb kitérőket is tehessenek. Szlovéniában megtekintették régi osztálykirándulásaik helyszíneit: Bledet és Bohinjt, Olaszországban pedig lementek egészen Toscanáig, ahol többek között ellátogattak Firenzébe és Siennába, végigkerekeztek az Azúr-parton, s ellátogattak Monacóba is.
– Siennától Róma csak 250 kilométerre volt, s én el szerettem volna menni oda, de a többiek nem nem voltak oda az elképzeléséért, végül leszavaztak – jegyezte meg Attila.
A fiatalemberek elmondása szerint útjuk során az egyedüli nehézséget időnként a nagy forgalom, az ellenszélben való kerekezés és az időnként rájuk zúduló eső jelentette.
– No meg a 18 százalékos emelkedők, amelyek legyűrése közben többször is elgondolkodtunk azon, hogy abbahagyjuk a kerekezést, s visszafordulunk – ecsetelte Dalibor, s hozzátette, hogy Szlovéniában ezekre a kerékpárokat tolva is nehéz volt felkapaszkodni, úgy kifáradtak a „hegymászásban”, de végül is erőt vettek magukon, és folytatták az útjukat. Ezzel szemben lefelé haladva teljesen más volt a helyzet. A lejtőn száguldva elöntötte őket az adrenalin.
– Ilyenkor az ember visítani tudna örömében – jegyezte meg, s megemlítette, hogy ilyen szabad menetben az egyik alkalommal egy motorkerékpárost is sikerült leelőznie.
A két keréken közlekedőkhöz egyébként a nyugat-európai utakon egészen másképpen viszonyulnak a forgalomban, s a kerékpárkultúra is sokkal fejlettebb, mint nálunk.
– Olaszország és Franciaország területén a motoros járművek vezetői nagyon odafigyelnek a kerékpárosokra, s emberszámba veszik őket. Az autóutakon egyméteres szélességű sávok vannak kialakítva számukra, a keskenyebb utakon pedig megtörtént az is, hogy szépen lassan ötven-hatvan kilométeres sebességgel döcögtek utánuk a gépjárművek – mesélte Attila, s azt is hozzáfűzte, hogy Monacóban, amikor a vajdasági túrázók megálltak fényképeket készíteni, az autósok és a teherautósok is megálltak és nyugodtan megvárták, hogy elkészítsék a fotókat.
– Valószínűleg tudták, hogy a meccsen megvertük az osztrákokat, s látták, hogy kivel van dolguk! – jegyezték meg nevetve.
A nyugataiknak a kerékpározáshoz való hozzáállását pedig mi sem bizonyítja jobban, hogy San Remo környékén, egy a tengerparton egykoron végigfutó vasútvonalat kerékpárúttá alakították át.
– Nálunk minden bizonnyal felszedték volna a síneket és ott hagyták volna az egészet gazzal benőni, de itt felújították az állomásépületeket és az alagutakat, a vágány helyén pedig kétsávos utat építettek ki a bringázók számára – mesélte az egyébként vasutasként dolgozó Dalibor.
A trióhoz ezen az útszakaszon egyébként egy idős kerékpározó is csatlakozott. A fiatalemberek elmondása szerint olyan harmincas tempóval tekerve élvezték a kerekezést, a teljes mértékben kerékpáros felszerelésbe beöltözött illető pedig simán bírta a tempójukat, s csak az egyik villanyrendőrnél megállva esett le a fiatalok tantusza, hogy a velük iramot tartó Martin úr a 86. életévét is betöltötte, de ennek ellenére a kerékpárjával vígan szeli a kilométereket.
– Ekkor jegyeztük meg egymás között, hogy mi is Martin úrhoz hasonlóan szeretnénk megöregedni – mesélték a fiatalemberek, akik elmondták azt is, hogy az út mentén elhelyezett, pannó nagyságú gyászjelentéseken szereplő öregek nem hatvan, illetve hetvenévesen haltak meg, hanem kilencven-, és százévesen. Ezenkívül a túrázóknak az is feltűnt, hogy azok a kerékpárosok, akikkel az útjuk során találkoztak, mindannyian profi felszerelésben pedáloztak, egyedül ők szelték „mezei” szerelésben, olykor meztelen felsőtesttel, olykor pedig focimezben, egyszerű útitáskákkal az oldalukon a kilométereket.
A fiúk június 17-én, vagyis egy nappal a mérkőzés előtt értek Marseille közelébe, s ott táboroztak le, a meccsre pedig vonattal utaztak be.
– A mérkőzés után azért táskák nélkül bekerékpároztunk a városba, s én megrökönyödve tapasztaltam, hogy a lakott terület elején nincs egy helyiségtábla sem, ahol lefényképezkedhettünk volna – ecsetelte Dalibor.
A fiatalok közül végül csak Edvárdnak és Attilának sikerült a stadionban megtekinteni a meccset, Dalibor pedig egy közeli kávézóban kísérte figyelemmel a mérkőzést.
– Én eleve a kerékpározás kedvéért vállaltam be az egészet, s nem is vagyok egy nagy focirajongó – jegyezte meg tömören.
A fiatalemberek rengeteg élménnyel tértek haza az oda-vissza hétezer kilométeres túrájukról, de a legnagyobb élményt mégis az EB alatt a magyarok összetartása jelentette.
Magyar szurkolók Marseille-ben
– Az anyaországi, a vajdasági, a kárpátaljai, a felvidéki, az erdélyi magyar szurkolók ünneplése, a Marseille utcáin való felvonulása és a stadionban a mintegy harmincezer ember szurkolása fantasztikus élmény volt számunkra. Ebből is látszik, hogy a sport mennyire össze tudja hozni az embereket. Ez kizárólag a sportról szólt, semmi másról – ecsetelte Edvárd. A fiúk elmesélték azt is, hogy a tősgyökeres Marseille-iek, köztük az afrikaiak és arabok is megcsodálták a magyarok ünnepi kavalkádját, s nem történt semmi olyan rendbontás, mint az angol és az orosz futballhuligánok között.
– E sajnálatos történések után az izlandi szurkolók ugyan egy kicsit tartottak a magyar kollégáiktól, de barátságosan viselkedtek, és csodálattal beszéltek rólunk – mesélték, s elmondták, hogy lényegében velük együtt ünnepeltek. Attila volt az egyedüli vörös mezben bulizó a kék mezes izlandiak között. Pacsiztak egymással és együtt énekeltek. Hasonló eset történt Paviában is, ahol pedig egyik kávézóban portugál szurkolókkal együtt izgulták végig a két válogatott összecsapását.
Egyébként útjuk során mindenhol szeretettel fogadták, s több helyen élelemmel és frissítővel is ellátták őket. A fiatalemberek elmesélték azt is, hogy voltak, akik annyira megbíztak bennük, hogy a birtokukra is beengedték őket, hogy ott tölthessék el az éjszakát.
Dalibor és Attila egyébként már az előző években is számos kerékpártúrán vett részt, többek között minden évben részt vettek a Tour de Délvidék túráin, s jelen pillanatban is e túra kilométereit szelik Edvárddal és még sok más vajdasági kerékpárossal együtt. A három fiatalember merész vállalkozásának megvalósításához egyébként maga Nikolić Nemanja, a magyar válogatott zentai származású játékosa is hozzájárult, emellett a támogatók között volt a Sat-Trakt, a Gebi, a Baulink, az Agroprom, a Capriolo vállalatok, a Domus Idegenforgalmi Iroda, a Fantastico, a Mojo Klub és a Syrah borház is. Pécsett Barkóczi Csaba, Nagykanizsán Kis János egyengette az utukat, a belépőkhöz pedig Árok Ferenc, napilapunk nyugdíjas munkatársa, Lakatos Attila és Veisz László révén jutottak.
