A halott katona nem ellenség

Egy-egy országok közötti véres összecsapás befejeztével sokak számára nem érnek véget a háborús szenvedések.

Elsősorban az egyszerű emberek viselik nehezen a tűzharcok hivatalos befejezését követő időszakot. A nélkülözés mellett a vesztes ország lakosságának fájdalmát növeli a háborúban elveszett apa, férj, testvér emléke is, akinek a végső nyugvóhelye, a többi bajtársához hasonlóan, valamelyik távoli ország temetőjének leghátsó, rendkívül elhanyagolt, bozóttal és gyommal benőtt szegletében található, már amennyiben nem építettek rá játszóteret, focipályát, vagy éppen lakónegyedet, mint ahogyan ez több kelet-európai országban is megtörtént. Sajnálatos módon a legtöbb határon túli területen hasonló sorsra jutottak a II. világháborúban elesett, vagy pedig hadifogságban elhunyt magyar honvédek sírjai is, amelyek feltárását és rendbehozatalát a szentendrei Vigyázók Had- és Kultúrtörténeti Egyesület tagjai vállalták fel, s Kárpátalja és más határon túli területek után most Vajdaságban, a zentai Alsóvárosi temetőben lévő hadifogolysírok rendbetételét tűzték ki célul.

A szentendrei egyesület tagjaiban tíz évvel ezelőtt, baráti társaságban kávézgatva merült fel az ötlet, hogy miképpen kellene értelmesen eltölteni azt a nyarat – mesélte Hangácsi István, az egyesület elnöke, s hozzátette, hogy végül felvetődött az is, hogy Ukrajnában megkeresik nagyapjának a sírját, aki 1944. október kilencedikén esett el. Két barátjával el is utazott ide, s ez az út olyan mély benyomást hagyott bennük, hogy eldöntötték, továbbra is kijárnak Kárpátaljára, és nemcsak a nagyapja sírját keresik meg, hanem más II. világháborúban elesett katonák sírját is igyekeznek megtalálni. A kis baráti társaság hamarosan a Vigyázók Had- és Kultúrtörténeti Egyesületté nőtte ki magát, egyre többen utaztak ki velük, és segítettek a kutatásban. Ekkor elsősorban a Tarackköz-környéki településeket derítették fel, majd pedig tevékenységük kiszélesedett a Tarack és a Tisza folyó völgyére is, vagyis elsősorban a Kárpátokat lezáró egykori völgyzárak veszteségeit kutatták.

– Kárpátalján nem voltak nagy harcok. Ezek alapvetően fenn a hágókon, illetve a hágók előterében, a mostani ivano-frankivszki, illetve a volinyi megyékben voltak. Kevesen tudják, hogy az egykori Galícia területén 1944 áprilisától szeptemberig közel annyi magyar honvéd esett el, mint két hét alatt a doni katasztrófánál – ecsetelte Hangácsi, s hozzátette, hogy amíg a Donnál követhetetlenek voltak a veszteségek, addig Ukrajnában a tábori lelkészeknek és a hadisírgondozó tiszteknek több idejük volt arra, hogy az egyes településeken elesett honvédek sírjait lerajzolják, megörökítsék, s elküldjék az akkori HM 22-es veszteségi osztályának. A Kárpátokon túl tízesével, húszasával, s akár kétszázával temették el a magyar katonákat – mesélte, s elmondta, hogy a legnagyobb nehézséget a munkájuk során az okozta, hogy már alig vannak tanúk, akik elmondhatnák, hogy konkrétan kik is vannak eltemetve, s ha most nem találják meg ezeket az idős embereket, akkor hiába volt minden fáradozásuk, semmit sem tudnak tenni e sírok megmentése érdekében. Példaként az ukrán Szloboda Rungurszka településen tapasztaltakat említette, ahol egy kis templom kerítése mellett 250 honvéd van eltemetve, ennek ellenére a település polgármestere kiadta volna termőföldnek, vagy pedig veteményesnek ezt a területet. Az egyesület a legutolsó pillanatban állította meg ezt a folyamatot, függetlenül attól, hogy a faluban tisztában voltak azzal, hogy az adott lokáción katonák vannak eltemetve.

– Nem az a mi dolgunk, hogy minden faluba megjelenjünk és emlékművet állítsunk, hanem elsősorban az, hogy megjelenjünk ezekben a falvakban, s felhívjuk a helyi hatalom figyelmét arra, hogy ott magyar katonák végső nyughelye van, az ukrán állam és Magyarország között pedig érvényben van egy hadisírgondozó egyezmény, amelynek értelmében a két állam köteles egymás halottainak sírját gondozni, s az elesett katonák emlékét megőrizni – hangsúlyozta ki az egyesület elnöke.

– Mi vagyunk a Honvédelmi Minisztérium szeme, s ahol rossz dolgokat látunk, akkor ott beavatkozunk – emelte ki Hangácsi, s elmondta, hogy elrendezik a kérdéses területet, s az ottani emberek számára egyértelművé teszik, hogy e sírokban magyar katonák nyugszanak.

Az általuk meglátogatott településeken az önkormányzatban, a templomban és a kocsmákban érdeklődnek az elesett katonák sírjai iránt.

– Voltak olyan helységek, ahol kocsmatöltelékek segítségével bukkantunk a magyar katonák tömegsírjaira, amelyekről a magyar hadisírgondozó szerveknek tudomásuk sem volt – ecsetelte.

Hangácsi szerint a Honvédelmi tárcának a zentai Alsóvárosi temetőben lévő, 51, 1945-ben elhunyt hadifogolynak az utolsó nyugvóhelyéről sem volt tudomása, s ezt a temető hátuljában lévő parcellát néhány évvel ezelőtt Molnár Tibor zentai levéltáros mutatta meg az egyesület tagjainak.

– A szívem csücske ez a temető, mert viszonylag rendezett állapotban vannak e sírok, de mégis egyfajta kitaszítottságot, s még a temetőn belül is egyfajta elszigeteltséget jelképeznek. Ők hadifoglyok voltak, akik 1945. május 9-e után hazamehettek volna, de ez nem adatott meg nekik, mert Közép-Európában így alakult a történelem, s nekik maradniuk kellett, s valamilyen járványos betegség lett a vesztük – jegyezte meg Hangácsi, s elmondta azt is, hogy amíg a zentai hadifogoly-temető túlélte a történelem viszontagságait, addig Ukrajnába, a Krím-félszigeten lévő, hasonló temetők többsége nem maradt meg, mert az állam, az adott város vezetősége iskolát, óvodát vagy éppen garázssort épített rájuk, annak ellenére, hogy tisztában voltak azzal, hogy ott hadifoglyok nyugszanak, s e hadifoglyoknak a rokonai, hozzátartozói előbb-utóbb megjelennek és keresni fogják szeretteiket.

– Mi azt szeretnénk, hogy Zentán egy olyan emlékhely jöjjön létre, ahol az esetleges, még élő hozzátartozók, leszármazottak el tudnak jönni és le tudják róni kegyeletüket, s nem maradnak kétségeik afelől, hogy 1945 után hova tűnt el az édesapjuk, nagyapjuk – nyilatkozta Hangácsi, s hozzátette, hogy sajnos nemcsak Ukrajnában, hanem tartományunkban is rengeteg dolguk van. Ugyanis több helyen is vannak nemcsak II. világháborús, hanem I. világháborús katonatemetők, s különös aktualitása a dolognak, hogy most emlékeznek meg a Nagy Háború centenáriumáról.

Az egyesület tagjai óriási tapasztalattal rendelkeznek abban, hogy egy katonatemetőt miképpen célszerű kialakítani, s azt szeretnék, hogy azoknak a katonáknak, akiknek most megrogyva és megtöredezve, de még láthatóan állnak a keresztjei, méltó nyughelyet alakítsanak ki – mesélte Hangácsi.

Tartományunkban egyébként nincsenek konkrét adatok arról, hogy hány magyar honvéd esett el, illetve hunyt el hadifogságban. A Vigyázók Had- és Kultúrtörténeti Egyesület elnöke szerint az elmúlt tíz évben kezdődtek el az ezzel kapcsolatos kutatások, s a Honvédelmi Tárca szakértői, a hivatásos hadisírgondozók az elmúlt időszakban többször jártak tartományunkban, s az egykori veszteségi nyilvántartások, temetői rajzok alapján próbálták beazonosítani azokat a helyeket, ahol az I. és a II. világháború alatt honvédeket temettek el. A kutatások során a legnagyobb segítséget a helyi levéltárosok és szakemberek adják, akik saját miliőjüket jobban ismerve nyújtanak számukra lényeges információkat. Beszélgetőtársunk szerint egyébként Magyarország és Szerbia között nincs hadisír-gondozói megállapodás.

A magyar hadisírok állapota beszélgetőtársunk szerint Ukrajnában a legrosszabb, s ha civilként nem tesznek valamit a sírok megmaradása érdekében, akkor a Honvédelmi tárca sem tud lépni a helyzet javulása érdekében. Az egyesület elnöke szerint Erdélyben is hasonló a helyzet, ahol úgyszintén civil szervezetek segítik a magyar hadisírgondozók munkáját, s ott is az ő segítségükkel sikerül megakadályozni az első- és második világháborús temetők eltűnését.

– Bizonyos mértékben egyfajta hamisítási folyamat is érzékelhető, amikor egyes sírhelyeket románnak, ukránnak vagy pedig szovjetnek azonosítanak be, holott a rajzok, az egykori dokumentumok mind-mind arra utalnak, hogy ott a mieink nyugszanak – jegyezte meg, s ezeket a tévhiteket úgy lehet eloszlatni, hogy az ember kiutazik, s az adott település polgármesterének dokumentumokkal és adatokkal bizonyítja, hogy márpedig ez magyar katonatemető, s adott esetben ki is áll az érdekeiért, vagyis hivatásos hadisírgondozók által kiállított igazolással jelenik meg, a magyar államot képviselve. Egyáltalán nem mindegy, hogy magánemberként verem az asztalt, vagy pedig a magyar Honvédelmi Minisztérium írásos és pecsétes felhatalmazásával – jegyezte meg végül Hangácsi István.