A Kopácsi-rét madarainak tudora

Mikuska Tibor ökológussal, ornitológussal a tavasz első napján, március 1-jén Fertőújlakon, a Sólyomcsalogató nevű ragadozó-madaras konferencián találkoztam idestova harminc év után. Alig ismertem meg a komoly családapát és profi ornitológust, aki a húsz éve megalakult Horvát Természet- és Madárvédelmi Egyesület alkalmazásában áll. Még valamikor a múlt század békebeli nyolcvanas éveiben jártam Mikuskáéknál Eszéken, Tibor édesapja a hajdújárási születésű Mikuska József (1942–2006) ornitológus vendégeként, akivel emlékezetes madármegfigyelő túrákat tettünk az akkor még aknamentes Kopácsi-rét vadvízországban. Tibor akkor még középiskolás volt, később Zágrábban végezte zoológiai tanulmányait, ugyanott, ahol annak idején édesapja, aki az egyetemen ismerkedett meg azzal a horvát lánnyal, aki a felesége és három gyermekük édesanyja lett.

Hajdújáráson még mindig megvan a Mikuska-féle ház, bár nem lakik benne senki. Tibor évente egyszer azért hazalátogat, hogy kifizesse a számlákat. Már több mint ötven éve annak is, amikor a hajdújárási fiatal madarász, Mikuska József a faluja határában elterülő Ludasi-tó nádasát-gyékényesét bújva, felfigyelt a kellemesen csilingelő hangú barkóscinegék első csapataira. Ezek a kedves, nádban költő énekesmadarak a múlt század hatvanas éveinek elején éppen a Fertő-tóról települtek be a Ludasi-tó nádasába és azóta is változó egyedszámban költenek itt.

Szinte sorszerű, hogy annyi év után éppen a Fertő-tó partján találkoztam össze Tiborral, ott, ahonnan a Ludasi-tavi barkóscinegék származnak, amelyeket édesapja fedezett fel először Vajdaságban. Ő fogta meg az első gyűrűs példányokat, amelyeket a Fertő-tavon (Neusiedler See) jelöltek meg, ami a ludasi barkóscinegék eredetét bizonyította.

– Két testvérem, húgom és öcsém is Zágrábban született, később költöztünk át Eszékre, amikor apám a Kopácsi-réten kapott munkát a természetvédelemben. Sajnos a húgom tavaly meghalt, az öcsém Zágrábban dolgozik tanárként. Én az eszéki családi házunkban lakom családommal, biológus-tanár feleségemmel. Van egy 11 éves fiam, Aquila, magyarul sas és egy tízéves lányom, Saira, ami perzsa név. Azt reméltem, hogy a fiam majd érdeklődik a madarak iránt, de inkább a lányom a nagy állatbarát, mindenféle állatot tart otthon a lakásban és jön velem terepre is. Annak idején én is apámmal jártam a természetet, érdekeltek az állatok és végül én is biológus, ökológus, madarász lettem.

Az egyetem után én is Eszéken kezdtem dolgozni a főiskolán, de másfél év után sikerült Amerikában egy ösztöndíjjal továbbtanulni, Louisiana államban egy édesvízi ráknevelő farmon tanulmányoztam a nagykócsagok táplálkozási viselkedését. Éppen befejeztem az USA-ban a magiszteri tanulmányaimat, amikor 1994-ben az új horvát természetvédelmi törvény alapján átszervezték a természetvédelmet. Addig a Kopácsi-rét kezelőjének a hatáskörébe tartozott miden, szabadon gazdálkodtak és garázdálkodtak is persze. Új közvállalat alakult a nemzeti parkok és természeti parkok megregulázására. A Kopácsi-rét Természetvédelmi Terület is közvállalattá alakult, amelynek apám volt az első igazgatója. Mikor hazajöttem Amerikából, itt kezdtem dolgozni.

Apám nem sokáig, másfél évig volt igazgató a Kopácsi-rét közvállalatban, kirúgták, mert nem volt a megfelelő politikai párt tagja. Azóta is egymást váltják a politikai alapon odahelyezett igazgatók, akik a természetvédelemhez keveset konyítanak. Én tovább bírtam, tíz évet húztam le a Kopácsi-rét Természetvédelmi Terület közvállalatban, de csak otthagytam. Azóta projektumokon dolgozom a EURONATUR és a WWF szervezetekkel együttműködve a madártani egyesületünk több éves projektumokban vesz részt és itt megtaláltam a helyemet, a szakmámban dolgozhatok.

A kilencvenes évek elején a háborút szerencsésen megúsztuk, a családunk egy része Eszéken, a másik része Zágrábban volt. Kopácson, bent a faluban van egy kisebb, amolyan hétvégi házunk, amit kifosztottak, de nagy szerencse, hogy nem gyújtották fel és a szerb katonák kivonulása után fel tudtuk újítani. Apám szakkönyvei egy részét itt tartotta Kopácson, ezek és a bútor is sajnos oda lett. A kopácsi házban nem volt bevezetve a víz és az áram, talán ezért nem költöztek be és nem tették még jobban tönkre, de amit lehetett, elvittek és összetörtek. Háború után újra lakhatóvá tettük és egész Kopács falu lassan kiheverte a háborús rombolást.

Szoktam járni a Kopácsi-rétbe, bár még vannak aknák, de közlekedik a turistahajó is. Tudjuk, hogy merre nem kell bóklászni a vadonban, mert esetleg még aknára is léphet valaki. Az a baj, hogy maradtak vissza olyan kisebb aknásított területek, amelyeken az aknákat mindenféle rendszer nélkül, össze-vissza rakták le és utólag az ilyeneket nagyon nehéz megtalálni. A frontvonal mind a két felén raktak le ilyen aknákat, majd otthagyták őket.

Néhány éve még fel-fel robbant egy-egy aknára tévedt szarvas, de már ekkora veszély nincs. Sok a Kopácsi-rétben a vaddisznó, de a disznók kifinomult szaglásuknak köszönve megérzik és kikerülik az aknákat. Mi meg csónakkal járunk be a madarak, a gémek és kárókatonák telepeit figyelni, a természetet kutatni a ma is csodálatos Kopácsi-rétbe – mondta Mikuska Tibor, akitől meghívást kaptunk az idén sorra kerülő nemzetközi kormorán-konferenciára.